Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)
1985-09-01 / 17. szám
igazáról senkit, csak — regisztrál. Ellenségek (támadások), barátok (magasztalások) egyformán hidegen hagyják. Hogy saját meghatározásával jellemezzem: Ő az, aki még az emigráción belül is ,.emigrál a magányba"; aki egy „széteső civilizációban” a maga számára „leghigiénikusabbnak” az „egyedül maradást” tekinti; aki — alkotó ember számára — fárasztónak és károsnak ítél bármiféle „társaságot”. Tehát: a Magány, a maga hermetikus, végletes formájában, ahogyan egy régebbi regényében, az Igaziban írta:,, Eljön egy pillanat mindenki életében, amikor egyedül marad és nem tud már segíteni senki". Ez a magány azonban egyoldalú, egyirányú. Nem mozdul ki elefántcsonttornyából (nem is enged be oda senkit!), ugyanakkor azonban árgus tekintettel nézi a világot, és megfog minden megfoghatót. Olvasás közben ezt magamban így fogalmaztam meg: Márai (az idős Márai) tágranyitott.figyelőSzem. Az érzelmek, a szenvedélyek elmúltak, de megmaradta lankadatlan érdeklődés. A másik jellemző vonás, amit annak idején Kovách Aladár Mindszentyre vonatkoztatott: a magatartás. Márai is: megtestesült Magatartás. Nem ügyeskedik, nem kacsingat, nem koldul morzsát a hazai irodalmi ítészek asztaláról, és — sztoikus bölcsként — azt is jól tudja, olyan mindegy, hogy „hazai rög” vagy idegen föld hull az ember koporsójára, ha egyszer már kilépett a világból. Világos előtte (minden politikai meggondolástól független), hogy hiába menne Magyarországra, azt a világot, amit elhagyott — az Ő világát — többé meg nem találná, hiszen nemcsak térben, időben is eltávolodott. „Hazafi” — a maga értelmezésében, és „arisztokrata” — szintén a maga értelmezésében. Nála minden nemzetszolgálat és nemesség mögött egy racionális, szilárd dolog van: „a vállalt munka minősége", melynek minden bizonnyal „viszszaható ereje van a hazára ”. Mindezt előrebocsátva, nézzük meg most részleteiben, milyen témák foglalkoztatják, milyen témákról tartja érdemesnek (a nyilvánosság számára is) elmondani véleményét amerikai izoláltságában. Elsősorban a világ (ebben is főként a polgári Európa) sorsa, jövője érdekli és aggasztja. Megretten az egyre táguló Or végtelenségétől, a növekvő számok felfoghatatlanságától. Nyugtalanítja a gépek (computerek és robotok) egyre erőszakosabb uralma, mely egy napon túlhaladottá, idejét múlttá, „feleslegessé” teheti az embert; szomorítja az eltömegesedő „konzumtársadalom”, a régi értékrend válsága. Ugyanakkor, csökönyös bele-nem-nyugvással, újra és újra megkísérli a ,,nyugati közöny" és az orosz nihilizmus ’’elemzését, a kapitalizmus, illetve a kommunizmus lényegének megragadását, ami természetesen — a kor emberének, aki nem rendelkezik még kellő távlatokkal — lehetetlen. Maradnak a nagyon érdekes, sokszor zseniális részletmeglátások, felfedezések, sok-sok, a „szöget fején találó” megállapítás. A Napló — természetesen — gyakran foglalkozik'//7ozfi/7aí kérdésekkel is. Állandó (kínzó) latolgatás tárgya a valóságos és a misztikus, a racionális és az irracionális egymáshoz való viszonya. Meghatározásai az öregségről orvosi pontosságúak. A határon, a „borotva élén” jár, ahonnan minden pillanatban át lehet „billenni” a halálba. Mégsem a „halálközelséget”, hanem az ..élettávolságot "érzi furcsának és fájdalmasnak: hogy mindaz, amit egykor fontosnak talált vagy szeretett, nem mond neki többé semmit. Az utazásokról keveset és felületesen beszél (az utazás számára már csak „helyváltoztatás”, „kilépett az öregség rutinjából", nem akar „megérkezni” sehová), a tájakról is csak elvétve. Megsirat egy kivágásra ítélt évszázados fát, elmereng az Óceán „mindent sterilizáló” végtelenségén... Gondosan beszámol viszont a kezébe kerülő könyvekről! Elmondja, milyen öröm volt például számára, amikor — végleg Amerikába költözve — ismét lehe-111 -
