Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)
1985-09-01 / 17. szám
tővé vált, hogy „több nyelven ” olvashasson. (Bennem ösztönösen felmerül a kérdés: van-e ideje az embernek több nyelven olvasni? Nem jelent-e ez manapság túl nagy szétforgácsolódást??) A magyar irodalomban csak a régiekről (Jókairól, Krúdiról...) beszél, az emigrációból pedig csak egyetlen nevet említ, a halott Fáy Ferencét, akit a háború utáni idők egyik legnagyobb magyar költőjének tart. Milyen kár, hogy nincsenek más aktuális művekről is reflexiói, véleményei! (Nem lenne érdektelen az iránymutatása). Vagy csak a „béke kedvéért” hagyta őket kéziratban? (Én az utóbbit gyanítom.) Kevés megjegyzése van emigráns életről, lelkiállapotról, a nemzet égető sorskérdéseiről. Csak egyszer jajdul fel fájdalmasan: a felvidéki magyarság pusztulásának láttán. De sokat foglalkozik az írói alkotómunka problémáival. Ellentétes véleményeket idéz például a versírásról — döntetlenül hagyva a kérdést, hogy az „ihlet” vagy a szakmai „tudás”, a szűkszavúság (Valéry szerint a „jó költő minden nap felejt egy szót”) vagy a gondolatok bő áramlása a fontosabb. Elemzi a regényírás, a kritika mibenlétét, sőt van egy-két szava még a szamizdatról is. Megható vallomásokat találunk nála a magyar nyelvről, amely — minden viszontagságok ellenére — vigaszul és olthatatlan szerelemként, megmaradt. Többek között ezt írja: „... rejtélyes, miféle szellemi energiatöbbletet hoztak a magyar törzsek szürke agysejtjeikben, mikor elszánták magukat a vándorlás nagy kalandjára? Hogyan teremtette meg ez az energia a magyar nyelvet és irodalmat? Hogyan őrizte meg idegen nyelvcsoportok között a magányos nyelvi kincset? Számomra ez életem nagy misztériuma, és hálás vagyok a sorsnak, hogy anyanyelvem a gyönyörű magyar, az egyetlen nyelv, amelyen mindent el tudok mondani, ami érthető és érthetetlen az életben. És hallgatni is csak magyarul tudok arról, ami számomra becses. ” Márai meggyőződése, hogy 1945-ben, Hiroshimával, elkezdődött az emberiség számára egy új éra, az atomkorszak, melyet még nem lehet megfogni, meghatározni, melynek körvonalai most vannak csak kialakulóban. „Figyelni kell” és „várni”... Azt látjuk csak, hogy minden eddigi fogalom, teória és értékrend elavult, utóvéd harcokat folytat az egyre erőszakosabban rázúduló, még amorf halmazállapotú „Űj”-jal. Vagy, ahogy Márai mondja, egyelőre minden csak „post” ... • Befejezésül talán még annyit, hogy Márai, a magányos és zárkózott, arisztokratikus izoláltságban élő író — furcsa módon — nagyon meghitt kapcsolatba tud kerülni olvasójával. Jó barátként ül mellette csendes, magányos estéken, vitatkozik vele, tanácsokat ad neki — vezeti és tanítja. A Napló régi értelemben vett, igazi olvasmány-élmény. S ez marad annak ellenére is, hogy időnként olyan érzésünk van, mintha már nem is kortársalkotóval, hanem végleges irodalomtörténeti helyére került klasszikussal „beszélgetnénk”. Távol van és mégis — nagyon közel. Fájdalmas sóhajtása, búcsúzása egy világtól, egy életérzéstől, mely visszavonhatatlanul múltba hanyatlik, sokáig, talán élethossziglan, rezonál bennünk... Saáry Éva- 112 -
