Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)

1985-09-01 / 17. szám

Mégis, az örökölt nagy templomot is fenn akarja tartani a kötelességérzet és a nosztalgia. Lelkileg ez érthető, még se praktikus.

Csak részben megoldás ha a templomot műemléknek nyilvánítják. Ez állami támogatást jelent ugyan de újabb lekötelezettséget is az állam felé, és beleszólási jogot a renoválásba.

Említek néhány példát is. Egy kis tiszaparti templomban velünk, vendégekkel együtt, húszán se voltunk a nyári istentiszteleten, többnyire mind idős asszonyok. A délutáni istentiszteleten ketten voltak. A beszolgáló lelkész busszal jár ki, órákat várakozik, autóra nincs pénz. A gyülekezet már súlyos ezreket költött a beázás megszüntetésére, a további renoválás 80.000 Ft-ba fog kerülni.

Egy másik község műemlék templomának rendbehozatala másfél millió forint lett volna. A gyülekezet, — szerintem helyesen — úgy döntött, hogy renoválás helyett épít egy imaházat. Gyönyörű, modern, szépen berendezett, minden célnak megfelelő imaházat építettek az öreg templom udvarában. Közben a helyi katolikusok renoválták a régi templomukat, így elkészült a szépen felújított katolikus templom. A református atyafiakat elfogta a versengési láz, és most a föld alól is, de elő akarnak teremteni másfél millió forintot, hogy a református templomot is renoválhassák, nehogy a katolikus atyafiakkal szemben szégyenben maradjanak.

Az egyik nagyközség szép nagy templomában három harang van. Kettő jól működik, a harmadik megrepedt. 150 ezer forintba kerülne a harang átöntése. Templomba ugyan kevesen járnak, de a harmadik harang átöntésére komolyan gyűjtenek.

Mi itt a megoldás? Nem lehet kívülről tanácsot adni ilyen kérdésekben. Helyenként kell dönteni, hogy mi a fontos, hogyan osztják be a rájuk bízott pénzt. Okvetlen szükség van arra, hogy néhány igen értékes történelmi múltú műemléktemplomot mindenáron megőrizzen és használjon az egyház. Erdélyben, Felvidéken és az elcsatolt területeken általában, a több évszázados magyar múlt bizonyítéka is a templomépület, így ennek megőrzése a magyar megmaradás létkérdése is.

A kérdés mégis az (főleg az anyaország területén), hogy célszerű-e minden régi templomot fenntartani a jelen körülményei között? Meg kell-e várni, hogy a gyülekezetek összeroppanjanak a terhek hordozásában, vagy meg lehet-e előzni azt, néhány kedves, valamikor hasznos, de ma már nem létfontosságú teher letételével? Ehhez is a Szent Lélek bátorsága és ereje kell.

Nem elhanyagolandó e kérdésnek a politikára gyakorolt hatása sem. Ha egyes gyülekezetek önként felszámolnák a már alig használt templomaikat, azt a nyugati u.n. antikommunista propaganda könnyen fegyverként használná fel, mondván: „íme, a kommunizmusban bezárják a templomokat!” így a marxista kormánynak részben érdeke is, hogy ezek a templomok egyházi használatban maradjanak. Már csak azért is, mert azoknak terhe éppen az egyházakat nyomja; idővel agyon is nyomhatja.- 104-