Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)

1985-09-01 / 17. szám

SZAKOLCZA Y LAJOS

Faludy György látomásai

Az egyetemes magyar költészet alighanem legismeretlenebb ismerőse Faludy György. Könyve itthon három és fél évtized előtt jelent meg, mégis, még a fiatalokban is, Villon átköltései révén varázsosan cseng a neve. Kéziratban terjedő verseinek legendája van, melyet még csak erősít a kalandos életút. Átváltozásai — vándorlásai országból országba, helyről helyre — maguk is költőiek; a döntést legelsőbben az etika parancsa irányítja. Könyörtelen, önmagát sem kímélő szenvedéllyel, dühösen és életigenlő akarattal választja ki az új és új terepet, tagadja meg az egyik, szereti meg a másik hazát. Örökösen félúton van, és mégsem hontalan. Ha a magyar nyelvet is hazának vesszük — miért ne vennénk annak? —, tán egyik legbiztosabb lakója. Párizsból — a dátum is fontos! — 1940 májusában vallomást küld: Óda a magyar nyelvhez.

Magyar nyelv! Vándorútokon kísérőm, sértett gőgömben értőm és kísértőm, kínok közt, gondjaimtól részegen, örökzöld földem és egész egem, bőröm, bérem, bíróm, borom, míg bírom és soraimmal sorsom túl a síron, kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász: mennyei poggyász.

S ha a Hét évszázad magyar versei közt helyet nem kapott költőtől tovább idézünk — ,,magyar nyelv! fergetegben álló fácska, / hajlongasz szélcibáltan, megalázva ” — , föltűnik Illyés Gyula Koszorújának holdudvara is. Pontosabban: a kezdemény, hiszen Faludy György sem csupán a magas és mély hangok („szöcskék és tücskök rétje” — „alkony violasötétje”) idillikumáról beszélt, hanem a „Hajnóczyk, Dózsák meg Rákócziak”, megannyi sötétben világoló láng tragédiájáról. A hazáról, mely épp ez idő tájt vergődött a német szorításában, s önmagáról, a hontalanról, ki kénytelen volt megfutni otthonról, hogy hű maradván eszméihez, egyszer hazaérkezhessék.

A sors és a közép-európai történelem tréfája, hogy könyvei több máglyahalált (vagy zúzdahalált) is megértek: akit a nyilasok üldöztek, az később sem nyerhetett menedéket. Faludy György kiátkozása, az embert kemény próba elé állító recski „börtönévek”, valljuk be, mindnyájunk tragédiája és szégyene. Ő — ezért nem tudták megtörni - akaratosabb, keményebb volt annál, mintsem hogy főt hajtott volna. Újból, másodszor is emigrálnia kellett: inkább a bizonytalan lét, mint szájon a lakat —-9 -