Szivárvány, 1985 (6. évfolyam, 17. szám)

1985-09-01 / 17. szám

vallotta. És valójában — Bécset, Párizst, Londont, Firenzét érintve (egy ideig Málta szigetén is élt) — ekkor kezdődött nagy vándorlása. Furcsa mód, ahogy a kilométereket tekintve mind távolabb került a hazától, a dühösen-szeretettől, mely nála a magyar nyelvben mindig megőrzött fenség, úgy érkezett hozzánk fokról fokra közelébb. Elsősorban látomásaiban, kényesen-tiszta versbeszédében. Olyan szellemi hazát épített föl magának, melynek értékei az egyetemes magyar irodalom értékeivel vetekszenek; nyugtáznunk létét egyre sürgetőbb föladat, mi több: kötelesség.

Lírája csupán a fölületes olvasó számára érthető könnyen, aki a vágáns-dalban csak a rekedtséget érzékeli s a szókimondás vaskos báját, melyet aláfestő zeneként vonz a balladai forma. Villon-átköltései, noha ő elhatárolta magát a műfordítástól, megbotránkoztattak: hogyan van valakinek mersze ürügyként használni egy klasszikust, még ha a csenés jobb céllal történt is: a kimondhatóság reményében. Faludy György maszkját, bizonyítja ezt a kolozsvári Korunkban folytatásokban megjelent Heine Németországa, történelmi idők ihlették. Ha a Villon-átírás és a hasonló modorban készült egy-két költemény — például a József Attilától sem távol álló Középkori kocsmadal — a személyiség jogait pörli vissza, Heine poémájának átköltésére azért került sor, hogy a költő — miként mondja — bunkónak használhassa a nácizmus ellen. Különben is a rejtőzés — áthasonulás. A pompeji strázsán álló különösen él evvel a fogással: Michelangelo utolsó imája mögé búvik, 830 táján Walafridus Strabo, 1540 körül pedig Pietro Aretino nevében küld levelet Grimaldus Szent Gallen-i apátnak, illetve a salernói hercegnek. A Rig Védának éppúgy áldoz, mint a „kínai versnek”, hisz anyag és szellem összeférhetetlensége — melyik a magasabb rendű? — örök téma. A forma, a lélek, az egynek látott mindenség — vélelme szerint — bomladozó összhangja hív elő dalt — gyakran szonettet, mely az öregedő költőnek is, később látni fogjuk, legbiztosabb megszólalási módja lesz —, kiátkozó keserűséggel megint csak a németet ostorozza, A júdeai helytartó párbeszédében pedig a népet, „mely halni gyáva, élni ostoba”.

A balladai „homály” sem akadályozza meg, hogy egyetlen szerelméről valljon, s hogy megrajzolja Nulla Károly életének gúnyképét: „üres lapok néma ítéletét” hullatja rá. A szonett fegyelme s a középkori kocsmadal szabadszájúsága egyként lefegyverzi, sőt némelykor — például az Aretino Péter-panaszban — a tercinákat dühvei is béleli. Avval, hogy érzékeny minden rázúduló csapásra, a kibeszélés véderővé válik. Aki — önmagára vagy a világra — átkot mond, egyetlen helyzetben sem lehet közömbös, így lesz ez alighanem a világ végeztéig, miként egy 1939-es párizsi vers, az Atlantisz megállapítja: rendőrkopók kaptatnak mögötte, s ő, a „rongyokba burkolt kolduskirály”, csak nevet, nevet, jöttét sehol sem várják; fölszabadult „magánya” a valóságban teher.- 10