Szivárvány, 1984 (4. évfolyam, 12. szám)
12. szám
— Ne haragudj, hogy félbeszakítalak, de szeretném megkérdezni: te, illetve ti ott a gyárban hogyan éltétek át az új rendszer kiépítésének fordulóit? — Tudod, mi valahogy tényleg a bőrünkön éreztünk minden változást. Amikor a Standard-hez kerültem, egy szocdem művezető irányította a kétszáz fős műhelyt, egyetlen irodista kisasszonnyal. Aztán a Vogeler és Sanders pör meg a pártegyesítés után hoztak oda egy kommunista művezetőt, aki szakmailag nagyon gyönge volt, és az adminisztráció is mindjárt megnövekedett. A régi szocdem szakik, persze, nem engedték lezülleszteni a műhelyt, meg elég nagy volt a zúgolódás a felduzzasztott bürokrácia miatt is. Nekünk kellett eltartanunk őket, ráadásul azt látjuk, hogy kevesebb léhütővel jobban ment a munka. Nagy volt a morgás, de végül átgyúrták a műhelyt — igaz, két év kellett hozzá. Ez a szocdem szellem nagyon kemény ellenállást jelentett. — Tagja voltál a Szociáldemokrata Pártnak? — Nem, sem ennek, sem másiknak. Tudod, én mindent, ami korlátozza a szabad gondolkodást, ami megköti a kezem: azt én elvetem. A Műhelyben sem a szocdem párt volt a lényeg, hanem a szolidaritás, az összetartás, az, hogy az ember figyel a másikra, a mellette dolgozó munkájára meg az életére. Szóval, a munkásöntudat a lényeg. Én úgy látom, hogy 48-ban — meg aztán később, 56-ban — elvesztettük azt a lehetőséget, amit a történelem egy pillanatra földobott: hogy a munkások a maguk kezébe vegyék a gyárakat. De ez már másik téma... — Nem felejtkezem el róla, de igazad van: ne siessünk annyira. Említetted, hogy két évbe telt a műhely ,.átgyúrása". Mégis: volt-e olyan pillanat vagy esemény, amit úgy értékeltetek, hogy ettől kezdve valami megváltozott? — Volt, de — látod, érdekes — valahogy ez sem a nagy politikában történt változásokhoz kötődik, hanem ezt is a bőrünkön éreztük. Valamikor 49 végén történt, hogy egy szerszámkészítőt kirúgtak. Hogy miért? Tudod, a műhelyben az a szokás, hogy egy inast leküldenek uzsonnáért; na most, ez a munkás — mert a küldönc csak egy darab kenyérrel jött vissza — kihúzta a fiókját, és nagy káromkodásokkal bevágta oda azt a kenyeret. Igaza volt: nem lehet üres kenyéren dolgozni. De elvitték, és valami ürüggyel — hogy lázított vagy mi — kirúgták. Ezzel érttették meg velünk, hogy más világ kezdődik. — Maradjunk még egy kicsit a műhelynél. Ugye, itt ismerted meg Báli Sándort? — Igen, miután lekerültem a szerszámkészítőkhöz: egy satupad van közöttünk, és a reggeliknél is gyakran beszélgetünk. Báli tíz évvel idősebb nálam, 45-től kommunista párttag, megbecsült ember a műhelyben, szakszervezeti bizalmi. Én ugye, mindig morgok, „ellenzékieskedem” — de Báli türelmesen végighallgat, a fiatalságom számlájára írja hevességemet. Ez is érdekes: nekem az ellenzéki magatartásomat mindig a jó munkámmal kellett alátámasztanom. A kommunista művezető egyébként próbálkozott is, hogy rossz munkákat ad, amivel nem lehet keresni és ráadásul népszerűtlen is: kalkulánsnak, normamegállapítónak akart megtenni — de Baliék nem engedték neki, azt mondták, többre vagyok én képes; igaz. én se vállaltam volna el a normásságot. Melegmegmunkáló- és mélyhúzó szerszámokat készítettem a műhelyben, és a gépen dolgozók mindig hozzám jöttek, ha valamit igazítani kellett: ,,A Sándorra kell bízni, az majd megcsinálja becsülettel”. Szóval, a munkámmal kivívtam magamnak valmi kisjogot a morgásra. Ügy képzeld el a dolgot, hogy papíron nem lehettem sztahanovista, mert — mint a művezető mondta — „politikailag nem képeztem magam”, de sztahanovista fizetést kaptam, mert 180%-ot teljesítettem.-84-
