Szivárvány, 1984 (4. évfolyam, 12. szám)

12. szám

— Egészen 56-ig ebben a műhelyben voltál?

— Nem, mert 53 októberében elvittek katonának a Budapesti Híradóezredhez, és itt valahogy kikristályosodott körülöttem a levegő. Tudod, én addig tényleg „nem képeztem magam politikailag”, nem engedtem, hogy belekényszerítsenek mindenféle szemináriumokba, hogy a véleményemet befolyásolják — de itt nincs mese, itt be kell ülni a gyűlésekre. És hát szembe találom magam az előadókkal, mert felállók és elmondom: hát hogyan lehet, hogy a paraszttól még az utolsó tehenet is elviszik! A paraszt fiúk nekem drukkolnak, mert helyettük is kimondom az igazat. És hát a júniusi beszédből megértettem Nagy Imre célját: hogy azt az agyonsanyargatott mezőgazdasági munkásréteget felszabadítsa, hogy gépesítse a mezőgazdaságot, hogy nagyobb szabadságot és lehetőséget adjon a munkásembereknek, hogy szűnjön meg a szigor, a parasztverés, az ávó-uralom. Csak ezeket mondtam a katonaságnál is, és valahogy kikristályosodott körülöttem a levegő.

— Mikor szereltél le?

— 55 októberében kerülök vissza a Beloianniszba; kezdődik újra a proletárélet. Az üzemben nagyot változott a világ: a besúgók sorra lebuktak és közutálat tárgyává váltak. Volt például egy munkás, akinek az öltözőszekrényében felfedeztek egy mikrofont: a vezetőség azon hallgatta, miről beszélgetünk öltözésvetkőzés közben. Ezt a fiút aztán el kellett tenniük a műhelyből, mert senki nem volt hajlandó dolgozni vele. Aztán 56 nyarán lekerültem a Il-es műhelyből a K I-es műhelybe, szerszámjavítónak.

— Lehetett-e már ekkor érezni valamit a későbbiekből?

— Hogyne! Ekkor már a XX. kongresszus után vagyunk, szabadabban lélegzőnk, szókimondóbbak vagyunk a hivatalos fórumokon is, meg egymás közt is nyíltabban beszélünk.

— Október 23-a a gyárban ért?

— Nem, mert 5-én kórházba kerültem. Csak 17-én csinálták meg a mandulaműtétemet, mert vérzékeny vagyok, és nem mertek műteni. 23-án kiszököm a Péterfyből, mert Gerő és Piros beszéde az utcára kényszerít. Nem tudok beszélni a műtétem miatt — a Sztálin ledöntése aztán visszaadja a hangom. Azt ma már nehezen tudjátok elképzelni, mekkora élmény volt, amikor a szobor megingott: Budapest népe, akiknek a nevében felállították azt a szobrot, odament és ledöntötte. Mindenki a barátod volt akkor ott a téren. Aztán hogy ledöntöttük a Jóskát, és már csak a csizmák álltak a talapzaton, jöttek teherautóval, hogy menjünk a Rádióhoz, mert lövik az embereket. Aki csak tudott, kapaszkodott fel az autókra; az utcákon mindenütt emberek; két jelszótól visszhangzik a város: „Ruszkik, haza!” és „Nagy Imrét a kormányba!”. Nem tudtunk bemenni a Rádióhoz, akkora volt a tömeg; a Bródy Sándor utca és a Múzeum körút sarkán álltunk meg. A kocsiról leszállva valahogy mellém keveredett egy Marika nevű lány — egész este vele voltam, együtt mentünk mindenfelé. A Kálvin téren autók, villamosok égtek; a sarkon katonák várakoztak — éppen az én egykori alakulatom, de nem mentem oda hozzájuk. Ügy tíz óra körül jött négy magyar páncélos; nem tudtak bemenni az utcába, mert az emberek körbefogták őket, felugráltak rájuk, és azt kérdezték a parancsnoktól: „Hát te magyar ember vagy?! Hát ki fizette a te tanításodat? Ránk jössz tankkal?”

— Meddig voltál a Rádiónál?

— Éjfél körül értem vissza a kórházba. Marika kísért el, ő vett rá, hogy visszamenjek, mert az orvosok mondták, hogy könnyen felszakadhat a sebem. Marika- 85 -