Szivárvány, 1984 (4. évfolyam, 12. szám)

12. szám

juk, hogy a katolikus egyház szóhasználata szigorú ellenőrzés alatt állt. Maga az a tény, hogy egy népnek voltak meglévő szavai bizonyos vallási fogalmakra, nem jelentette azt, hogy az egyház azokat minden további nélkül el is fogadta volna. Ezek a kérdések később az u.n. „szertartási vitákban” jutottak kifejezésre és a kínai hittérítésre vonatkoznak (Matteo Ricci: „De Deo Verő Disputatio, 1601).

Elképzelhetetlen, hogy Vargyas ne hallott volna ezekről a megkötöttségekről. Hogy a magyarok mennyire voltak készek a kereszténység felvételére, még az is bizonyítja, hogy még László idejében sem tért meg az egész ország. (3)

Sőt, a kereszténységet terjesztő német földön is királyi határozatokkal tiltották a pogány szokásokat. Nagy Károly 789-i aacheni Capitularéjában, majd a szász vidéki határozatokban arról rendelkezik: „Hogyan kell büntetni azokat, akik forrásoknál, fáknál vagy berkeknél áldozatot mutatnak be.” (3)

A valóság az, hogy a kereszténység a római birodalom helyreállítását szolgáló mentő ötlet volt és alapjában véve nem igen törődött a megtérítésre kiszemelt népek felkészültségével.

Simone Weil nézete szerint a katolikus egyház Szent Pál írásaira támaszkodva teljesen megszakította az ó-kereszténységgel való viszonyát is.

„Európa szellemi öntudatát megbontotta, civilizációnk ősi gyökereit megsemmisítette.” (4)

Vargyasnak másik kulcsszava a „fejlődés”. (Fejlettebb, magasabb fokú, stb.) A fejlődés összehasonlító fogalmát az ó-görög és az ó-testamentumi világszemlélet alapján a kereszténység teremtette meg. Az idő beteljesülése, az isten, angyalok, szentek, ember, állatok és holt tárgyak hierarchiája, az egyenesvonalú időrendi fejlődésnek a vízszintes vetülete.

Vargyas kitűnő tanulmányát csak azért bontottam meg, hogy rámutassak azokra a módszertani nehézségekre, amelyekkel múltkutatóinknak előbb utóbb szembe kell nézniök. Az adatok körben forgó átrendezései mind nehezebben és nehezebben illeszkednek bele meglévő alapfogalmainkba.

Új alapfeltevésekre van szükségünk. Az adatok és az új megfogalmazások természetesebb kirajzolódásait kell követni.

Tudományos reflexeink még mindig a régi mintázások kelepcéit rejtik magukban. A rögzített nézőponton alapuló távlati ábrázolás, a múlt „életre keltése”, a „kikövetkeztetés” ragasztó anyagának minősége és mennyisége sokszor még a történelem előtti hitregék egyidejű jelképeinek utalásait sem közelítik meg.-71 -