Szivárvány, 1984 (4. évfolyam, 12. szám)
12. szám
KÄS U K PÉTER A magyar múltkutatás módszereinek kérdései ,,Ne a voltra, ne szavakra, mutass egyszer tenmagadra. ” Illyés Gyula Egyre több témáról tudunk kevesebbet és kevesebbet. A spirális eltávolodások, a lényeg köré vont burkolatok és az összegezés ugrásszerű megnyilvánulása a tudás természetes folyamatát képezik. Kérdéseink magukban foglalják az elvárt válaszok lehetőségeit és azok minőségét is. Múltunkra vonatkozó kérdéseink sokkal fontosabbak a válaszoknál. A kérdések túlélték a válaszok egymást követő rendszereit. Szükségünk van-e végleges válaszokra? Ha igen, akkor maga ez a szükséglet képezi múltkutatásunknak legszélesebb értelemben vett tárgyát. Múltunk meghatározásában eddig csak hitünket fejeztük ki egy — a tényekkel többé kevésbé összevágó — valószerűségben, melynek több köze volt a jelenhez és jövőnk iránti aggodalmunkhoz, mint a valósághoz. Ha nincs szükségünk múltunknak újszerű meghatározására, akkor az újszerű értelmezések az „ugyanabból többet” elve alapján sorakoznak a régi tételekhez és ellentmondásaikkal azokat addig terhelik túl, amíg a rendszer a saját súlya alatt össze nem omlik. A kivételek egy bizonyos ponton túl már nem erősítik a szabályt, hanem új szabályok körvonalait jelzik. A magyar múltkutatás jelenleg ezen a ponton van. A finnugor nyelvrokonság kérdései és a pogánykori magyarság vallásismeretei nem tárgyalhatok többé a meglévő mintázások keretein belül. Diószegi Vilmos igen helyénvalóan „egy modern mitológiai munka hiányáról” beszél. Idegenvezetés A magyar néprajz klasszikusai sorozatban megjelent: „A finnugor őshaza nyomában”, (Gondolat, 1973.), „Az ősi magyar hitvilág” (Gondolat, 1978.), valamint a „Nemzeti könyvtár” kiadásában sorozatban megjelent: „A magyarok elődeiről és a honfoglalásról” kortársak és krónikások írása (Gondolat, 1975.)- 69 -
