Szivárvány, 1984 (4. évfolyam, 12. szám)

12. szám

A felcser arca olyan nagyon komor. Tehát nem érte meg. Hiába volt ez is, mint minden. Minek is születtem? Miért is éltem? Asszonyért? Bánat követte a kéjt. Hazáért? Melyikért? Hiszen háromfelé szabdalták és saját királyom sem becsült meg ... Szép katonaéletért? Annak már vége. Versekért? Ugyan ki fogja tudni egy emberöltő múlva, hogy volt egyszer egy Balassi Bálint kapitány, aki verseket is írt? A legszebbekre azt mondják majd: népdal.

Valahogy megfordult vele a világ. Oceanum partján látott egyszer ilyet, a nagy vizet nézve, úgy hívták: örvény. Előbb a széle indult meg lassan, aztán beljebb, beljebb... minden forgott, kerengett, egyre szédítőbben. Anna-Júlia, Christina, Célia, Zsuzsánna ... földek, folyók, szép ligetek ... és középen ő maga, kezét kinyújtva, utolsót kiáltva:

Kegyelmes Isten!

Kinek kezébe magamat adtam;

Viseld gondomat,

Vezéreld utamat,

Mert csak rád maradtam...

CZESLA W MILOSZ

Varsóban

E langyos tavaszi napon

Mit teszel, a Szent János-templom

Romjain járkálva, költő?

Min tűnődsz itt, hol a folyó Felől a szél fölkavarja Romházak vörös porát?

Megesküdtél, hogy sohasem leszel Siratóasszony.

Meg, hogy soha nem érinted Nemzeted roppant sebeit,

Nehogy megszenteljed őket,

S legyenek átkosan-szentté, űzve Minden utódot hetediziglen.-28-