Szivárvány, 1984 (4. évfolyam, 12. szám)

12. szám

De Antigoné zokogása,

Ahogy testvérét keresi, ez már Igazán túlmegy minden Kibírhatón. A szív pedig Olyan kő, melybe bogárként Benne szorult e legszerencsétlenebb Ország sötét szerelme.

Nem akartam én így szeretni,

Nem ez volt a célom.

Nem akartam így szánakozni,

Nem ez volt a célom.

Toliam könnyebb, mint a Kolibri tolla. Ez a teher most Meghaladja erőmet.

Hát hogyan éljek e földön,

Hol a láb kedveseink Temetetlen csontjába ütközik?

Hangokat hallok, s látok nevetést. Mégsem írhatok semmit — egyszerre öt kéz Ragadja meg a toltam,

S rendeli: sorsukat írjam.

Életük s haláluk sorját.

Hát mégis siratóasszony Kell, hogy legyen belőlem?

Hisz dalolnék ünnepekről,

S víg ligetekről — Shakespeare Vezetett oda engem. A költőknek Hagyjatok meg egy perc örömet,

Mert másképp elvész a világ.

Őrület így mosolytalan élni Mindegyre két szót, nem többet,

Ismételve, halottak, arccal Tifelétek, akikkel együtt Lett volna meg a menyegző:

A szellem s a test tetteié, dallal s lakomával. Csak két megmentett szavam van:

Igazság, igazságosság.

1945

GÖMÖRI GYÖRGY fordítása- 29 -