Szivárvány, 1984 (4. évfolyam, 12. szám)

12. szám

hogy nagy keserűségében is észrevette: ide is, a száműzetésbe is követte őt a magyar haza. Amint a legmagasabb hágón kengyelénél fogva vezette lovát, a friss hóba nyomuló csizma, a hó alatt még zöldellő avar egy képpé vált: magyar lobogóvá. Ebből is poéma lett.

Zöld erdő harmatát,

Piros csizmám nyomát Hóval lepi be a tél...

Különös, különös az egész élet. Mindig mélyhitű ember volt, akár szülei, meg tanítója kálomista hitén, akár később Christinával a pápistán, mindig Istennel járt — mégis hitszegőnek mondták, házasságát törvénytelennek, még kicsi fiát is elperelték tőle. Akik gyalázták, paráznának csúfolták, sosem értették meg Ballasi Bálintot. Hát nem magasztalta Dante az ő Beatricéjét, Petrarca az ő Lauráját? Hét nyelven olvasott Bálint, hét nyelvből fordított, hát csak tudta, hogy a Múzsa mindiga kegyes volt! És nem volt abban semmi istentelen. Ő az asszonynépben is Isten remekműveit csodálta, ha elő is fordult egyszer-másszor, hogy vitézi hirtelenséggel csapott le valami szemrevaló fehérnépre. Nem mentegette magát azzal, hogy forró vérét is, mint verselő talentumát, jó atyjától örökölte. Inkább bűntudattal fohászkodott.

Bocsásd meg, Úristen,

Ifjúságom vétkét...

Miként a régi zsidókat, őt is mindig tűzoszlop vezette. Sok bujdosásba, egész az Oceanum partjáig. De az is jóra vezetett, ott szürcsölte ismét a könyvek édes mézét, a tengerparton, a jezsuita atyák collegiumában. Jó erős lábai de messzire elvitték, mégis visszahozták. Ismét itt van szép Magyarországon. Csak tegnap is mily szépen zúgtak a harci kürtök Esztergom vára alatt ... milyen bátran villogott a kardja ... Aztán hirtelen sötét lett — sötét.

Akkorát jajdult, hogy fölébredt bele. Ahogy lázas szemét felnyitotta, úszott vele a világ. A párán át homályosan kivett egy arcot. Komor arc volt. Megismerte, a kirurgusé. Szavait is elértette olykor.- Mélységesen sajnálom, nagyságos kapitány úr! Mindennel próbálkoztunk, legritkább gyógyfüveink..., ha le nem vágjuk a lábát, biztos a halál!

Vergiliusszal sóhajtott; Krisztust idézte. Törkölyt erőltettek bele, mégtöbb mákonyt, erős karok szorítása, egetrázó fájdalom ... aztán a semmi.

Lassú eszmélés, heveny fájdalom. Ráeszmélés: Nincs lábam. Szép, táncos, izmos lábam nincs többé. Negyvenedik évemre csonka öreg katona lettem. Jaj de nagyon fáj. Vajon megérte-e? Vagy belehalok így is?- 27 -