Szivárvány, 1984 (4. évfolyam, 12. szám)

12. szám

nak, hogy az előző táncdalt vegyék elő ismét. Most középre perdült, és a többi ifjú vitéz harsány dalára verte ki lábával a rigmust.

Hej, élet, legény élet!

Ennél szebb sem lehet!

Csak az jöjjön katonának

Aki ilyet szeret...

... A zene elhalkult, megszűnt. Pedig ott kezdődött minden. Mikor Rudolf király színleg kegyesen fogadta, de bizalmába nem fogadta. Talán éppen a katonadal miatt. Talán megijedt ennyi harci tűztől, ennyi vitézségtől. Azok a rebelis magyarok, gondolhatta. Sohasem adott Bálintnak, Liptó-megye első mágnásának, nevéhez, virtusához méltó pozíciót. Elveszni küldte Báthori ellen. Bezzeg Báthori István, Erdély fejedelme, lengyelek királya... az megbecsülte, fiaként becézte a hadifoglyot. Miért is hagyta el az ő kegyes urát?

Százszor okolta magát ezért, pedig nem volt választása. Édesapja került nagy veszélybe miatta, mikor híre jött, milyen jó sora van Krakkóban az ő rab fiának. De hiába volt az áldozat. Apja már akkor nem élt. Bálint pedig hazajött koldusnak, szívtelen nagybátyja gyámfiának, akinek minden gondja az volt, hogy semmizze ki két gyámfiát. Neki, a legműveltebb magyar mágnásnak, vitéz harcosnak, száz katonával kellett megelégednie, és még örülhetett, hogy szolgálhatja Ungrád Kristófot, Eger kapitányát.

... A sebesült pihent — a mákony kis nyugalmat adott. Még mosolygott is. A kapitány feleségére gondolt, Losonczi Annára. Nem a későbbi bajok okozójára, aki oly kegyetlenül lökte el őt magától, hanem a szépre, a feledhetetlenre, kit verseiben, Ovidius nyomán, Júliának hitt. Most, áléit szendergésében olyannak látta, ahogy először rátalált.

Kegyesség, kedvesség, ékesség, édesség, épen mind benne látszik;

Tekintet, nyájasság, okosság, vidámság rajta nyilván meglátszik,

Ószépségformája! illik minden módja, mert menybelinek tetszik...

... Hogy tudott az táncolni!

Duna lefoltában rugaszkodott sajka, mely sebességgel mégven:

Táncát ő úgy járja, merőn áll dereka, mintha csúszna sík jégen:

Valahová lépik, sok szemek kísérik, csudálván, jár mely szépen...

Anna-Júlia... vagy Célia? Néha már nem is tudta őket megkülönböztetni. „Egyenlő két rózsa...” Ó, de mennyi tüske is...

Feljajdult, dobálni kezdte magát. Gyors suttogás, aztán hűs kendő törölte a sebesült verejtékes homlokát. Talán Lengyel Zsuzsánna hűs kezei? Nem, az régen volt, és mennyi bánat, baj után ... Christina, Christina, boldogság, nász, keserűség, válás, menekülés ... Át, a határon, megint Lengyelhonba, mint valami űzött vad. De különös is volt ám azért,

26-