Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

magyar volt és maradt, angolul is magyar akcentussal beszélt, bár 1943-ig németül, azután angolul írt. Az első világháborút, a Károlyi-kormányt és a proletárdiktatúrát Budapesten élte végig, mint jómagam. Gyerekkorunk, neveltetésünk szinte azonos volt; szüléink is hasonlítottak egymáshoz. Kivált két domináns polgárasszony édesanyánk, kik egyrészt büszkélkedtek fiaikkal, másrészt ették magukat, amiért írókká züllöttünk, ahelyett, hogy tisztes foglalkozást választottunk volna. Koestler édesanyja, ki egy német penzióban lakott a Finchley Road-on, folyton panaszkodott londoni osztrák barátnőinek, hogy „Artúrsokkal többet iszik a kelleténél, két házassága után szeretőt tart és a tokiói PEN kongresszuson gésákkal hentereg.” Amikor a hatvanas évek elején a Mr Happy Days in Hell című önéletrajzomat írtam , anyám Koestler The Invisible Writing-jét olvasta, nem kis felháborodással. „És te is, — fordult hozzám — családi- és nőügyeidet ugyanilyen szemérmetlenséggel teregeted majd ki, mint a Koestler-fiú?” Mindketten túl voltunk ekkor az ötvenen, de reszkettünk tőlük. (És autobiográfiáinkban, anyáinkra való tekintettel, sok mindent nem mertünk megírni.)

Koestler a bécsi egyetemen végezte tanulmányait, ahol én is, pár évvel később, két évigdiákoskodtam. Amikor átmentem egy évre a berlini egyetemre. Koestler a liberális Vossische Zeitungnál dolgozott mint újságíró. így együtt éltük át, ha nem is tudtunk egymásról az osztrák köztársaság egyre zavarosabb éveit és a weimari Németország dezintegrálódását és kerültünk azok befolyása alá, akik akkoriban nagyrészt még csak helyi nagyságok voltak, mint Karl Kraus, Freud, Thomas Mann, Brecht, Fleisenberg, Einstein, Szilárd Leó és annyi más. Ezen időpont (1931) elé esett Koestler cionista korszaka; nyomban utána következett a kommunista periódus. Itt nem tudok párhuzamra hivatkozni. A kommunizmusból, mint ahogy ezt majd szóvá teszem, Koestler mindenki másnál alaposabban és példamutatóbban ábrándult ki, míg a cionizmus mellett, valahányszor ezt szükségesnek tartotta, mindig kiállt, miután a huszas évek második felében hoszszabb időt töltött Palesztinában. Egy ideig arab bazárban árult limonádét, majd más szerény eszközökkel kereste meg, mint mondta, kenyere felét. Izráel függetlensége után mint egy angol napilap tudósítója, ismét hosszabb időt töltött ott. Ekkor született meg újságírói remekműve, a Promise and Fulfilment (1949), melyben Palesztina történetét írta meg 1917 és 1949 közt, példás tárgyilagossággal és erővel. A könyv utószavában, majd a Bricks to Babel-ban (1980) összegezte véleményét. Szerinte minden izraelita, aki meggyőződéses követője a zsidó hitnek, avagy/ és zsidó nemzetiségűnek vallja magát, költözzék hazájába, Izraelbe. Viszont aki az európai kultúrát tekinti hazájának, mint Spinoza, Heine, Einstein, Haifetz vagy Rubinstein, az maradjon Nyugaton. Okosan cselekszik, ha kitér, hogy ne tegye ki magát és utódait üldözésnek egy tradíció kedvéért, melyben nem hisz és amelyet nem követ.

1938 végén érkeztem Párizsba; Koestler már hosszabb ideje élt ott. Ezúttal mind a ketten emigránsok voltunk, ami az akkori Franciaországban közmegvetéssel találkozott. Magyar ismerőseink és barátaink ugyanazok voltak — Német Andor, Lorsy Ernő, Károlyi Mihály és a többi közt, Havas Bandi, a kommunista költő, angyali lelkű és mégis tűrhetetlen fanatikus, aki a következőkben oly jelentős szerepet játszott mind Koestler, mind az én életemben. Koestler ekkor már megírta a Spanish Testament című könyvét, a drámai és megrázó beszámolót arról a száz napról, melyet a spanyol polgárháború idején, 1937 tavaszán töltött Franco tábornok maiagai, illetve sevillai börtönében, miközben napról-napra várta kivégzését. A könyvnek akkoriban nem volt sikere és igazán csak a háború után méltatták. A kasszandrákat, kik folyton-folyvást a közelgő katasztrófát hirdetik, írta Koestler, az emberek utálják mindaddig, amíg a katasztrófa rájuk nem szakadt.

94-