Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)
1983-09-01 / 11. szám
SÜTŐ ANDRÁS Búcsú Illyés Gyulától Agyász és az emlék hozta csekélységemet is ide — országhatáron át a Hargita tövéből Illyés Gyula koporsója elé. A gyász, mely az egyetemes, tizenötmilliónyi magyarságé, sőt a nagyvilágé és az emlék: valamikori közös erdélyi utazások havas hangulata, a személyes ismerkedés rombolhatatlan élménye. Kezdő írók és poéták mint égő csipkebokornak szavát hallgattuk őt, és tanácsait jó helyre tettük el a szándékainkban. Az egyik így hangzott: „Nyíljon rá szemetek a történelmi követelményre. Erdély — egyenjogúság és testvériség, ezt alakítsátok.” Alaphangja volt ez, minden népekre nézve, a humanista internacionalizmus szellemében. Ilyennek ismertük őt, így tartja számon egész Európa, tudván azt is az életműből: mi volt holtig tartó teher a szívén, édes vizében a só, borában az üröm. Szellemi hatalmának titkát is sejtjük: a teljes azonosulás a nemzet történelmi gondjaival; nyomorúságával és fölemelkedésével a kedvező időkben. Itt és újra egyedül Illyés Gyuláról mondható el, amit Kosztolányi vallott Adyról: „Hittel állítom, hogy egyetlen magyarul író költő — Csokonait, Petőfit és Aranyt is beleértve — sem foglalkozott annyit (közvetlenül és közvetve) a fajtája kérdésével, mint ő.” Tegyük hozzá: a fajtájával — nem faji alapon. A nemzetével — nem nacionalista elfogultsággal. Osztályával a szocializmus szellemiségében. És egyebek között: a dunavölgyiség gordiuszi csomóival, a tiszta szándékú kéznyújtás művészi dokumentumaival, csodálatos műfordításaival is. Dunának, Oltnak egy a hangja — dobta föl szép álmát Ady az égre, majd fölvánszorgott a porból József Attila, futó vizekre rajzolván a maga reménységét is, az iszonyatokat békévé oldó emlékezésben. Ki társult hozzájuk ebben a szomszéd népekhez körbe fordulva? Mindenekelőtt Illyés Gyula, Ady teljes örökségének vállalásával, jól tudván, keservesen tapasztalván, hogy az eszmény nem él eszményi körülmények között, hanem inkább ordas indulatok áldozata lehet sok esetben. De csak az eszme vajon? Magát a költőt is elveszejtés végett keresték nemegyszer — emlékezzünk a hajdani pörökre s a rágalmak változatos irányú sáskafelhőire. Kis kuvaszok azt is elugatták dicsekvésképpen, hogy jólesett a lábikrájába harapni — a századnak legújabb esztétikai nevében is persze. Ő pedig ment a maga útján a fölvállalt gonddal örökös megújulásban.- 7 -
