Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

Sas nem kapdos légy után. Akik tanítványai voltunk, változatos szirénhangok zsivajában figyeltük távolról az életmű tényeit. Hallhattuk pedig, hogy Petőfi és Ady megrontotta a magyar irodalmat; hogy költészetben a társadalmi-nemzeti közöny az egyéni szabadság legjobb alkotmányos garanciája; hogy annál nagyobbak lehetünk, minél inkább lekicsinyeljük itthoni dolgainkat. Az úgynevezett irodalmon kívülieket: Sziszüfosz véres köveit, amelyek most vállak után néznek — az idő szigorával. Hol vannak vajon, hol vannak ezek a férfivállak? Ezt is kereste még életében, jó reménységgel.

Miközben a Puszták népét már világnyelveken olvasták.

Miközben a nemzeti sorsot faggató verseit, egyetemes érvényű líráját világnyelveken olvasták.

Miközben a modern Európa nyújtotta feléje az elismerés babérkoszorúit, nem tudván: sejtvén csupán, hogy a századvég egyik legnagyobb szellemét tiszteli meg változatos kitüntetésekkel.

A valót, a nemzet csontjáig-velejéig ható lényeget mi tudjuk igazán.

Az egyazon mélységből indultak. Akik nem csupán a hatalmas életművet, annak hátterét is látjuk, tudjuk, az idegeinkben hordozzuk: a történelmet, mely népeket ölébe vett, népeknek hátán táncolt, orgiát ült. Erről személyes vallomást kellene most tenni, a hozzája szegődött ifjú nemzedékek legelső rápillantásáról bár, az ő érkezésének damaszkuszi fényességéről. Tétova kereséseinkben úgy jött ő, akár egy forradalmi szabadcsapat a szegények zászlajával: Nyugatról, a polgári haza fogalom szürrealista rombolóinak köréből — új Széchenyiként: a hazateremtés hevületével; fehéregyházi tömegsírba-feledkezéssel, mert hangot hallott onnan: még élek! — kiáltott Petőfi a dögölj meg-omlásból és majdan a bibliává-lett Illyési műből. Ahol én születtem: zsellérek voltunk a nyelvi ruházkodásban, érthető hát az ujjongás az Arany János-i gazdagság láttán, nyelvünknek megújult erdőzúgásában. Mikor is úgyjött Illyés Gyula: Berzsenyi sorsszimfóniáival, egy Kemény Zsigmond mélységmámorával, Vörösmarty eget szaggató mozdulatával, Mikes hűségével a fölvállaltakban. Kossuth fölemelt ujjaként az intelemmel: aki „valami szép nagy ügyben fején találta a szöget, az csináljon kalapácsot magából és amíg bírja lélegzettel, sújtson és sújtson.” Ez volt az a „friss lángú” fiatalember, az a szívós férfi, akinek emlékét az aggastyán költő is jó szívvel őrizte. Őrizte s a sújtások korszakai után — már-már testamentumként — helyet készített szívében a megnyugvásnak is. Szándékát megvalósította. A nemzethalál árnyaival viaskodó magyar költészet házában ablakokat nyitott sorra a bizakodás fényzuhatagának. Megújult szülőföldjén járva szívserkentő metaforát küldött az ő népének: Magyarország végre történelmi szélárnyékba jutott,- a bizonyítás, az új értékteremtés idejét éli. És hosszú, hosszú időt kívánt az új reneszánsznak.- 8 -