Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

tegeknek is, amikor az okokat elemezzük, az egészből kell elindulni a részek felé. Tehát: ha a külső hatások többsége társadalmi jellegű, ezek figyelmen kívül hagyásával, vagy letagadásával nem lehet megérteni az egyes eseteket sem.

,,Ameddig a hangom hallatszik...”

Néhány évvel ezelőtt — még otthon — láttam egy dokumentumfilmet, amely arról szólt, hogy a külvárosokban élő idős emberek milyen tragikus szorongással várták azt a napot, amikor költözniük kellett rogyadozó házaikból, mert azok helyére új, modern lakótelepeket építettek. Vitáztak, érveltek, féltek, s egyfolytában azt mondogatták: „A mi korunkban, ha megváltoztatják a körülményeinket, az a lelki halált jelenti!” A tétován riadt öregek tekintetét látva, amint a bútorokat szállító teherautó mellől — talán utoljára — körültapogatták szemükkel az időközben gyorsan eldózerolt viskó helyét — összeszorult a szívem. Értettem fájdalmukat, ahogy sírva nézték az amúgy megunt, de most kidobott limomokat. Egy néni lekuporodott a szemétkupacon lévő matrac mellé és simogatni kezdte azt a mélyedést, amit évtizedek alatt fészkelt ki magának.

Szociológusok a hatvanas évek végétől kezdtek figyelmeztetni arra, hogy vétkes könnyelműség a múltból hirtelen fordulni a jövő felé, mert az új lakások gépies kiutalása a megszokott röghöz kötődő idős embereknél katasztrófához vezethet. Nekik még a „kisháza”, a szülőföld a mindent jelenti, hiszen oda köti őket számtalan emlék. A barátok, a „belakott" környezet nélkül mi lesz velük? A saját közösségükből elszakadtak nem csupán tájékozódóképességüket veszíthetik el, hanem tartásukat is, s bizony, ha rájuk szakad a nagy idegenség, sokan töprengenek azon, hogy a hirtelen támadt nagy magányukban, ne lépjenek-e át valamelyik emelet alacsonyra szabott korlátján. Ma is emlékszem arra a filmbeli képsorra, amikor egy görbebotos bácsi tipegett előre, majd váratlanul a távolba kiáltott, és a gurgulázó hang után a könnyeit nyeldesve suttogta: „Engem hetven éve ismernek errefelé, kölyökkoromban én voltam itt a vezér egészen addig, ameddig a hangom hallatszik, és most, vénségemre kel! elmenni... ”

Az öngyilkosságok majd felét idős emberek követik el, s elsősorban nem a gyógyíthatatlan betegségben szenvedők szánják magukat erre a lépésre. A Központi Statisztikai Hivatal 1972-es reprezentatív felmérése szerint, soha nem látogatja rokon, barát, ismerős a nyugdíjkorhatáron felüliek 20 százalékát! És ez — a mai adatokra átszámítva — 400 ezer embert jelent. Az ősi paraszti társadalomban a hasznot már nem hajtó, fölösleges öregek közül is számosán, önként vetettek véget életüknek, miként ezt Sánta Ferenc a „Sokan voltunk"-című novellájában-76-