Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

Kétségtelen, nehéz akkor segíteni az egyéneken, ha a társadalom egésze számos bajtól nyögdécsel. A XX. század közepétó'l az emberek mind inkább állnak idegenül önmagukkal szemben is; ki tudna hitet, vigasztalást nyújtani. De az is tagadhatatlan, hogy még a legzseniálisabb gyógyító is csak félig orvos akkor, ha csupán a betegség érdekli, és nem a beteg. A rideg technokrata szemlélet megfosztja a tüneti enyhülésért sóvárgókat a reménytől, mert az idősek problémáit csupán az öregséggel magyarázni ugyanaz, mintha a rákos beteggel azt közölnék, hogy panaszait gyógyíthatatlan daganat okozza. A részvétre és irgalomra szorulókat nem lehetne ilyen rongyos zsákba csomagolva tovább passzolni, hiszen ezzel biztatást kapnak arra, hogy egy doboz gyógyszerrel kiváltsák túlvilági útlevelüket.

A másik ember valóban ,,észak-fok, titok...”, ám csak azért, mert felszínesen figyelnek oda gondjaira. Itt van — lenne — szerepe az empátiának, a ,,rejtjeles” párbeszédnek, hogy az orvos, pszichiáter képes legyen a neurotikus ,,odüsszeuszi" bolyongását követni, s megtalálni a helyes terápiát. De a lélekkutatás terén — világszerte — ellentétes érdekek csapnak össze, és a tudósok aforizmái között ilyesmiket lehet olvasni: ,,A normális ember egész életében soha nem teszi azt, amit akar... Mindenféle rend a fantáziátlan emberek diadala... Az értelem: szabályozott őrület, az őrület: a szabályozás alól kikerült értelem... Mindenki fél más lenni, mint a többiek, mert a különbözőség büntetéssel jár..."

Ez utóbbi tétel azért figyelemre méltó, mert az intézményesített elelgyávításra utal. Ajánlatos beolvadni szürkén a tömegbe, különben „összeférhetetlenség” vádjával támadják az individuális cselekvésre törekvőket. Az embernek ugyan muszáj alkalmazkodni, ám a nevelés pedagógiájának kettőssége abból ered, hogy egyrészt közösségi lényeket neveljenek, de arra is rá akarják szorítani a gyerekeket: kizárólag úgy gondolkodjanak, mint az iskola diktálta követelmény. A skizofrénekre is azért mondják ki könnyedén, hogy társadalom-ellenesek, mert tetteik alkalmasint valóban antiszociálisak, de ha a társadalom éppúgy beteg és erőszakos, akkor inkább az elmebajosnak tituláltak számíthatnak részvétre, s nem a hatalom. Dr. Klimes Károly azt írja ,,A neurotikusok világa” című kötetében, amely a Medicina Könyvkiadó gondozásában, 1968-ban jelent meg:

,,A neurózis... ez a torz létezésforma nem ok nélküli, nem egyszerűen születési hiba, szerkezeti tökéletlenség. Összeütközések, a személy súrlódásai, sérülései húzódnak meg mögötte. Ezek az okok nem mindenki számára egyforma méretűek, tartalmúak, tehát embere válogatja, hogy ki mikor válik neurotikussá. Senki nem születik neurotikusnak, legfeljebb egyensúly tálán idegrendszeri működéssel indul az élet felé. Átélt, elszenvedett cselekmények, történések nélkül nincs neurózis..."

Az évi ötezres méretű öngyilkossági szám már kollektív jelenség, s így az öngyilkosokat vagy kísérletezőket hiába tekintik egyben elmebe- 75 -