Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

humanizmusnak, mert ugyan azt hirdetik, hogy,.legfőbb érték az ember”, de csak akkor, ha nem beszél túl sokat. Kertész Péter a Budapest című folyóirat 1982. februári számában a következőket írja:

,,Nem a postán múlik, hogy a Lelki Elsősegély Szolgálat legalább még egy vonalat kapjon. Nem érkezik a címére megrendelés. A vonalhoz ugyanis státus kell, azt pedig nem ad az egészségügy. A pár évvel ezelőtti átszervezéskor azért vettek el egyet a három (!) alapstátusból, veszélyeztetve az egyetlen vonaton is a non-stop üzemelést, mert a jelenlegi gazda úgynevezett háttérintézmény. Hogy újra megkaphassák, ahhoz megint át kellene festeni a cégért, s visszaminősíteni gyógyító-megelőző szolgálattá, amihez viszont a teoretikusok szerint feltétlenül ’ágyháttér szükségeltetik’... A budapesti lélekmentő gárda figyelemreméltó társaság. Nagy a felelősségük, s munkájuk terhe szinte elviselhetetlen. Ha például az ügyeletes öngyilkosjelölttel beszél és megmentésére törekszik, erre a telefonkommunikáció önmagában kevés. Csakhogy a mentők kizárólag ’eseményre’ mennek ki, ha valakinek a fejére pottyan az a bizonyos tégla. A krízis nem betegség, azt pátyolgassa a Lelki Elsősegély Szolgálat...!

Vagyis — tegyük hozzá —, ahhoz, hogy az életuntaknak ,,hitelesítsék a lelki problémáit", eret kell vágni, ajánlatos kötélen lógni, vagy maroknyi gyógyszert enni, mert különben senki nem hallgatja meg a szexuális zavart, a magányt, az antiszociálisnak tűnő bezárkózás megannyi keservét, konfliktusát. Pedig ez a krízis nem tisztel életkort, foglalkozást, bárkit elérhet, s az sem biztos, hogy az öngyilkossági kísérleten túllévő, így-úgy összefoltozott ember tényleg életképes. Dehát hova küldjék a válságban lévőket? Milliókat költenek az alkoholisták gyógyítására, hatalmas összegeket fordítanak a veseátültetési programra, örök életükre nyomorék,, szellemileg vissza maradó koraszülötteket mentenek meg, ám az évenkénti ötezer önkivégzőért és a sok tízezernyi halállal kacérkodókért nem történik semmi!

,,Fekete mátkaság...”

Milyen morbid szépséggel fogalmazta meg Kosztolányi Dezső, hogy akit a halál jegyez el, az kissé komorabb vőlegény, mint a bánat. És erre a ,,hideg-frigyre” nem csupán azok lépnek, akik nagy magányukban nem tudják megosztani senkivel fájdalmukat. A szeretethiány száraz jajongása éppúgy hallható a pelenkákkal fellobogózott udvarokon, mint az özvegyek, nyugdíjasok hideget lehelő szobáiban, vagy a tizenévesek plakátokkal teli és zenétől hangos kuckóiban. A gyermekgondozási szabadságon lévő anyák, a tétlenségre kárhoztatott öregek, az egyedülélők, a tétován sodródó kapcsolatnélküliek, az elváltak ,,árvái”, a munkásszállások lakói, de a minisztériumi főosztályvezetők is eljuthatnak oda, hogy legalább egy félpercre megsuhintsa őket a.gondolat: ,,kiakasztott cégér a szívünk...”— miként ezt Hervay Gizella fogalmazta versében.- 71 -