Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)
1983-09-01 / 11. szám
A költőnő Erdélyben született, s hatalmas tragédiák után Magyarországra telepedett át a ’70-es évek végén, de hiába vetett bátran szelet, a vihar aratásához már erőtlennek bizonyult, és 1982. nyarán — a hivatalos kommüniké szerint —, ,.tragikus körülmények között elhunyt”. Ez a szemérmes fogalmazás az öngyilkosságot jelenti, s ennek kiteregetése nem afféle „Intim Pistáskodds". Ha egy-egy neves személyiség „dobbant”a sorból, nem bírva az „erőltetett menetet”, ezek visszhangja mindig felkorbácsolja az indulatokat. Mert miért kell Soós Imréknek, B. Nagy Lászlóknak, Dómján Editeknek, Latinovits Zoltánoknak két méter mélyről kezdeni a holnapot, már csak abban reménykedve, hogy legalább a föld sebe vérzik majd keveset. Hány üres oldalt kell lapoznunk, mennyi ki nem mondott gyönyörű szót nem hallhatunk, hány vászon marad festék nélkül, mennyi kőről nem faragják le a fölösleget, hogy csodálatos szobor szülessen, mennyi filmötlet marad terv, mert a művészek elvágtattak a „Szent Mihály lován”. Ennyire igaza lenne Serfőző Simonnak, amikor egyik költeményében azt mondja: „Kampányország ez, / idénycélok hazája... ”Ám ez ékes cáfolata annak a teóriának, hogy csupán a két liter bor árnyékában tűnik úgy: nincs alternativa! — hiszen nemcsak a viharok verte generáció tanulta meg maga ácsolni a keresztfát. Az „élni”— „megélni"— „jólélni" fokozatok grádicsán lépkedve a fiatalok azt érzik, hogy a lakástalanság, a kölcsönszobák, a diszkrét csengésű kulcscsomók, mások izzadtságát még őrző lepedők a szerelem koldusaivá züllesztik valamennyiüket! Túl a sajnálkozáson... A Népszava 1981. szeptember 30-i számában terjedelmes cikk jelent meg „Önpusztítók”— címmel. Az újságíró — Szunvogh Szabolcs — azt fejtegette, hogy egyes szakemberek az érzékeny lelkek magányosságával magyarázzák a személyiség-zavarok forrásait, másokat az irgalmatlan tempó viseli meg, de sokan roppannak össze azért, mert a nemzet gondjait saját ügyüknek is vélik, s a közállapotok megoldhatatlannak tűnő problmái miatt sodródnak az öngyilkosság felé. Az elmúlt három és fél évtized alatt rengetegen veszítették el tájékozódóképességüket, erkölcsi tartásukat, s gyakran elkövetkezik az a pillanat, amikor az egyén, tudathasadásos módon meggyűlöli a szolgaiéleknek tartott énjét, és végez vele. Ugyanakkor vele hal a másik is, az, amelyik rádöbbent, hogy milyen gyönge is volt morálisan. Ám itt a kérdés: mit tehetnek olyan esetekben az orvosok, ha valaki azzal fordul hozzájuk, hogy „unom az életemet". Elképpesztő adatok sora bizonyítja, hogy az öngyilkosok kétharmada gyógykezelés alatt állt, de a rendelőintézetekben csak szervi bajokkal kezelték őket, s nem ismerték fel, hogy a páciensek lelkileg kimerültek. Például azért, mert sok- 72 -
