Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

kozdsra, azonnali 'lelki-elsőségre'— viszont nincs hová fordulniuk!”

Ennek a megállapításnak tényét mind több hazai hír támasztja alá. A Petőfi Rádió 1982. augusztus 13-án sugározta Juhász Judit „Miért akarsz meghalni?’’-című dokumentumriportját, s erre reagálva az Új Ember — katolikus hetilap — 1982. szeptember 12-i számában a cikkíró a sikeres suicidiumokhoz képest százszorosára teszi a kísérletek számát. Ez talán túlzásnak tűnik — évente félmillió próbálkozás! — de nem elképzelhetetlen. Mert ha alaposan megvizsgáljuk a hivatalos adatokat, már ott is kiderül az esetlegesség. A Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutató Intézete évente megjelentet 150-200 példányban egy házi sokszorosítású, belső használatra készült tanulmánykötetet, és táblázatokban rögzítik a halálos végű-, bejelentett-, s túlélt öngyilkosságokat, kísérleteket. De a kutatások készítői is beismerik:

„...Az öngyilkosságok bejelentése a népmozgalmi statisztika alapján ellenőrizhető, és így teljesértékűsége biztosítható. Az öngyilkossági kísérleteknek viszont csak egy része kerül a hatóságok tudomására; és arra vonatkozólag, hogy a kísérletnek milyen hányada ismert, csak feltételezéseink lehetnek. Feltételezésünk szerint a vizsgált években Budapesten a kísérletek 70 százalékáról szerezhettünk tudomást, vidéken viszont csak kb. 50 százalékáról..."

Ám ez csupán az érem egyik oldala, mert például 1977-ben az ismert — bejelentett — suicid kísérletek száma 12.673 (ebből 4.703 a férfi és 7.970 a nő), s halállal végződő eset 4.390 volt. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy azóta 700 fővel emelkedett az esztendőnkénti eredményes önkivégzés, ez körülbelül 15 százalékos növekedés. Következésképpen; a regisztrált 12 és félezernyi kísérlet is minimum ennyivel lett több, samenynyiben a próbálkozások feléről szereznek csak tudomást, az máris 14 ezer ember radikális kiáltása a szerétéiért. És ha valóban ennyien lennének csak az elmúlással kacérkodók, szomorkásán bár, de tudomásul vehetnénk, s reálisnak fogadhatnánk el az intézet által közölteket. De ez nem igaz!

Samu főorvos is ötven-nyolcvanezer „holt-leiket"említ, s ehhez nyugodtan hozzá számíthatjuk a pszichiátriai gondozásra járók hatalmas táborát. Továbbá rendkívül veszélyes réteg még suicidálás szempontjából a 40-49 éves férfiak korcsoportja, mert őket nem csupán az infarktushalál veszélye fenyegeti, hanem a „minden kész” szemlélet is. A társadalmi- és egzisztenciális pozíció szerzésébe végtelenül belefáradtak, s úgy érzik, nincs értelme a további hajszának. Az illúzióvesztés következtében viszont az ifjúkori — olykor csoportos — öngyilkosságok száma emelkedik rohamosan. Ez már nem kizárólag egészségügyi probléma, bár a következmények itt csapódnak le. Az életbenmaradottakkal beszélgető lélekkutatók mindinkább felismerik és hangoztatják, hogy nagyon megritkult az a társadalmi háló, amely az embereket estükben vagy billentükben felfogja. S a konfliktusokkal küzdők, az önismerethiányban-69-