Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

HAJNAL LÁSZLÓ GÁBOR

„Adj jó halált nékem Istenem...”

(Egy ország — lelki siralomházban)

Motto:

„ Tudat alatt egy kis házban —

U! az ösztön talpig gyászban. "

(Karinthy)

,, Céltalan hajósnak nem kedvez — a szél!"

(Montaigne)

A szivárvány kapujában

Amikor beléptünk az ajtón, a megbocsátást és hatalmas lelki békét sugárzó mosolya valamennyiünket tétovázásra késztetett. A fiatal nő egy kutyaszagú albérleti szoba díványán feküdt, szoknyája gondosan lesimítva, mintha csak gyors délutáni szunyókálásra dőlt volna le, s domborulatai olyan öröknek látszottak, hogy el sem hittem, ez bizony halott, vagy legalább is ott toporog Kháron ladikjának szélén. Ölembe vettem, és egy fordított Piétaként ültünk ott, de az orvos intett, hogy késő...! Ekkor és így találkoztam először az önpusztítás legradikálisabb, s visszafordíthatatlan változatával 1970. nyarán, amikor néhány hónapon át mentőápolóként dolgoztam Budapesten. Gyakran mentünk ki olyan esetekhez, hogy már tehetetlenül kellett állnunk a pár perccel - órával — ezelőtt még lélegző, gondolkozó, s azóta élettelen tetemmé lett emberek előtt. Késő...! — motyogtam, miközben a tehetetlen düh mardosott belül, mígnem egyszer úgy tűnt, még lehet segíteni.

Kinyitotta szemét, s mint az álmából riadt Csipkerózsika, először kíváncsian, majd a kifosztottságnak azzal a tekintetével nézett rám, hogy azóta sem tudom elfeledni. ,,Miért mentettek meg?! — kérdezte akadozó nyelvvel és gyűlölködve. Hirtelen úgy éreztem magam, mintha egy házatlanná vált csigának kellene válaszolni arra, hogy miért lett otthontalan. Késő...! — suhant át rajtam a gondolat, hiszen ez a csinos, diplomás aszszony, a maga zátonyra futott élete fölött kimondta az ítéletet. S ezen a ,,zártkörű tárgyaláson ’’egyszemélyben volt vádló és vádlott, bíró és védő, de az áldozat is. Van-e jogunk, kötelességünk-e ilyenkor, külső szemlélődőként felmentést adni és megakadályozni, hogy az önmaguk fölött hozott döntést végre is hajtsák?- 66 -