Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

paszkodni, mert majd összeesek. A mellem zihál, a szívem úgy kalapál, mint a gőzkalapács. Fulladozom, de menni kell, rohanni kell, mert percenként zuhog ránk az ávósok ütlegelése. Most már mindegyik kezében vastag husáng, ezzel csépelnek bennünket. Az egyik idősebb társunkat puskaaggyal veri fejbe valamelyik elvetemült fickó. Összeesik, de addig rugdossák, amíg felkel és továbbrohan a sor végén. Mindez alig tart néhány pillantig. Az út emelkedni kezd, a futás még nehezebbé válik. Most már csorog rólam a víz, pedig eléggé hűvös van ezen az október végi reggelen a Mátra északi oldalán. A poros úton hatalmas porfelhőt verünk fel, azt hiszem, hogy messziről csak egyetlen gomolygó porfelhőnek látszunk.

— Meddig kell futnunk ezt az utat? — teszem fel magamnak a kérdést. Mi lenne, ha most hirtelen bevetném magam az erdő fái közé? Biztosan nem merném megkockáztatni, de azért az erdő felé nézek, s gyorsan elszáll ez a gondolatom: az erdő fái, bokrai között kézben tartott puskával ugyancsak ávósok mennek. Kétszeres gyűrűben kísérnek bennünket, ha valaki netán kitörne az elsőből, még mindig elfoghassa, vagy lelőhesse a második gyűrű. Nem, itt nincs menekvés!

Nem tudom, mennyi ideje rohanunk már. A nap is felkelt már s kissé sápadt fénnyel világítja meg a fák még lombos koronáját. Frissen készített, kőzúzalékkal behengerelt keskeny úton haladunk felfelé. Az út kanyarog, de mi keresztülvágjuk a kanyarokat, úgy látszik, nem félnek attól, hogy valaki az erdő fái közé veti magát. De hajszolnak tovább. Megint felbukik valaki. Megrugdalják, felrántják és már is rohan velünk tovább. Hihetetlen, mennyit kibír az ember. Megint az úton megyünk, amelyik mintha szélesebbre vált volna. Hirtelen egy hatalmas, fából ácsolt kapu tűnik elénk.

— Állj! — ordít valaki az ávósok közül. Megállunk. — Zárkózzanak fel! Mozgás, mozgás!

Végigszalad mellettünk hirtelen az egyik őr és igyekszik a közben rendeződött sorainkat megszámlálni. Ez nehezen megy, mert a mozgás még nem csitult el. Végre katonás sorba igazodunk és most már vagy öten vesznek bennünket számba. A kapun két civilruhás férfi éssokávós jön ki. Az ávósok között egy százados és egy hadnagy. Megállnak előttünk és a lovon ülő, bőrkabátos százados jelenti, hogy hány embert hoztak föl. .Alighanem a százados lehet a parancsnok. Végigmér bennünket, közömbös arccal, mintha csak a vásári lovakat vizsgálná meg. A hadnagy hosszú, ideges arcú fiatalember, hányaveti mozdulatokkal járkál körülöttünk és gúnyoros arccal nézelődik. Közben kinyitják a nagy kaput és megindulunk befelé. Ahogy a kapuhoz érek, akkor látom, hogy közvetlenül a kapu mellett, baloldalon egy hatalmas őrtorony emelkedik. Az őrtoronyban korlátra szerelt géppuska, mögötte egy ávós őr. A kaputól jobbra is, balra is, sűrű fonatú drótkerítés húzódik, a drótkerítés mentén mindenütt őrtornyok, hasonlóak ahhoz, ami a kapu mellett áll. Ezekben az őrtornyokban is ávósok ál'nak, azt már nem tudom kivenni, hogy- 64 -