Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

többi vagonba több ember jutott, mint a miénkbe, Beállunk mi is a sorba.

— Figyeljenek ide! — szólal meg egy sötét bőrkabátos ávós tiszt, aki lovon ül és századosi rangjelzést visel. — Körülbelül négy kilométert kell gyalogolniuk. Több csoportban mennek a munkahelyükre. A sorból senki ki ne lépjen. Menjenek szorosan egymás mellett. Aki nem engedelmeskedik, kilép a sorból, vagy lemarad a többiektől, azt a kísérő bajtársak azonnal keresztüllövik. Megértették? Értsék meg, hogy a szökésnek semmi értelme sincs és csak öngyilkosságot jelenthet a megkísérlő részére.

Kis szünetet tart, majd az ávósok felé fordul:

— Élesre tölteni!

Az ávósok előttünk töltik élesre a fegyvereiket. A kis kattanások az idegeinket kalapálják. Már reggel van, egészen világos. Faluhelyt ilyenkor már régen felébredtek az emberek, de senkit sem látok ebben a faluban. Megtudom ennek is hamar az okát. Az előttünk lévő ház homlokzatán valaki az ablakot nyitogatja; odanézek, egy öreg néni feje jelenik meg az ablakban.

— Maga meg mit bámul? Csukja be azonnal az ablakot! Mert odapörkölök, emeli a géppisztolyát a néni felé egy ávós őrmester. Az ablaktábla gyorsan becsukódik. Hát ezért nem látunk senkit sem a faluban, az ávósok gondoskodtak arról, hogy a lakosság ne legyen tanúja a megérkezésünknek. Az események gyorsan követik egymást, nincs időm sokat gondolkozni.

Az első csoportba kerülök. Vagy kétszázötvenünket fognak körül az ávósok, lehetnek legalább százan.

— Egyszerre lépjenek! Nem hallod, te csavargó! — tér át a tegezésre az egyik ávós. — Az anyád Istenit! — S már lendül is a puskaagy a szerencsétlen társunk nyaka közé. Az meginog és nekiesik az előtte gyalogló társának. Nem lehet megállni. Megriasztott állatokként, fejetlenül rohanunk előre. Igen, rohanunk. Nem sietünk, rohanunk. Rohanni kell, mert a körülöttünk futkározó ávósok lépten-nyomon oldalba verik azt, aki egy kicsit is lemarad. De vernek bennünket akkor is, ha rohanvást megyünk. Géppisztoly-, puskaaggyal, kezükbe ragadott husánggal ütnek-vernek bennünket, ahol csak érnek. Különösen a szélen haladók sorsa keserves. Ahogy kiérünk a faluból a mezei útra, kísérőink egyre hangosabbak, vadabbak lesznek. Most már nem is rohanunk, hanem valamilyen fékevesztett futással kergetnek bennünket az ávósok. Úgy tűnik, hogy megint csatlakoztak hozzájuk és többen lennének, mint mi. Valószínűleg egy csapatnyi a falu szélén várakozott ránk. Az ütések minduntalan zuhognak rajtunk. Ezt nem tudom megérteni, miért? Ahogy tudjuk, úgy szedjük a lábunkat, senkinek sem juthat eszébe, hogy most megszökjék. Minek ez a fékevesztett ütlegelés, ez az értelmetlen hajsza? A mezei útról rövid idő után letérünk az erdő alá. Még vadabb iramot diktálnak az ávósok. Beérünk az erdőbe. Szeretnék valamiben megka- 63 -