Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

jelentené. Ki adta volna fel ennyire a reményt? S ki akarna így öngyilkosságot elkövetni? Egyébként sem akar senki semmit, fásultak vagyunk valamennyien, s megyünk ismeretlen sorsunk felé, mint a vágóhídra terelt állatok. Mégis figyelem, merre megyünk. Miért feszítem meg minden idegszálamat, hogy el ne tévesszem az utat, amiből mitsem látok? Miért fog fel a fülem minden zajt, amiből arra következtethetek, hogy merre megyünk? Azt hiszem csak az ösztön kényszerít már a figyelésre.

A gépkocsi megint nekilendül. Nem lehetünk már messze Gödöllőtől, talán csak pár kilométerre. Jól ismerem ezt a tájat, szinte látom, hogy merre járunk. Most megint fény villan. Igen, most hagyhatjuk el jobb felől a királyi kastélyt, most lehetünk a helyiérdekű vasút állomása előtt. A sebesség megint csökken és lassan jobbra fordulunk. Letértünk a műútról. Dél felé tartunk, vajon hová mehetünk? Az út egyenetlen alattunk, a kerekek hol emelkednek, hol süllyednek. Az előbbi fények is eltűntek. A kocsi most balra fordul, egy ideig még igen alacsony sebességgel halad, majd az út jobb oldalán megáll. Valahonnan élőiről, az előttünk zúgó kocsik felől kiabálást hallok, de nem értem a szavakat. A négy ávós közül a parancsnok leugrik a mi kocsinkról, a másik három ülve marad, a fegyverük változatlanul ránk szegeződik. Jó negyedórát várunk csendben, amikor valahonnan egy vonatszerelvény közeledését hallom. A vonat egyre közelebb és közelebb jön, lassít, majd velünk egy magasságban megáll.

Gondolkodom. Kiterítem magam előtt gondolatban Gödöllő térképét. Nem, nem lehet, hogy itt állomás legyen. Sem az Államvasutaknak, sem a Budapest-Gödöllő között közlekedő helyiérdekű vasútnak nincs itt állomása. Valahol eltévesztettem volna az utat? Ez is lehetetlen. Viszont biztos vagyok abban, hogy itt nincs vasútállomás. Ha volna, hallanám is, minden állomásnak megvan a maga jellegzetes hangja. Talán nyílt pályán állt meg a vonat.?

Hirtelen világosság gyullad az agyamban, miként is gondolhattam, hogy állomáson akarnak bennünket vagonba rakni? Mert abban most már biztos vagyok, hogy vonattal szállítanak bennünket tovább. Mégis valahová messzire vinnének bennünket? Száz kilométerre a gépkocsik is elszállíthattak volna valamennyiünket. Élőiről megint kiabálást hallok és a teherautók oldalainak a lecsapódását, majd megfigyelem azt is, hogy valahol messzebb a vagonok ajtaját nyitogatják. A kiabálás közelebbről hallatszik:

— Gyerünk, felugrás! Gyorsabban!

Biztos tehát, hogy itt raknak bennünket vagonba. S minden bizonnyal nyílt pályán. Megint gondolkodásra késztetem magam. Innen csak az államvasutak vonalán mehetünk tovább, s visszafelé aligha visznek. Ez azt jelenti, hogy kelet felé kell mennünk. Most már a kocsink közvetlen közeléből hallom a parancsokat és a mi negyedik ávósunk, a tizedes, hangját:- 58 -