Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

is sorra kerülök. Megint rúgások, szidások és lökdösések közepette kergetnek ki bennünket a teremből. Közvetlenül az ajtó előtt egy teherautó fara áll. Az autón ponyva és körülötte sűrűn, szorosan egymás mellett, lövésre tartott géppisztollyal állnak az ávósok. Ebből a gyűrűből valóban nem lehetne kitörni, — állapítom meg.

— Na, ugrás! Nem tud felmászni a kocsira? Segítsek? — kérdi az egyik ávós és nehéz csizmájával hatalmasat rúg az egyik társunkba, aki valóban nehezen kapaszkodik fel a magas tehergépkocsira. A rúgás jó módszer, pillanatok alatt valamennyien fenn vagyunk a gépkocsin.

— Üljenek le valamennyien a kocsi elején! Mozgás! Szembe üljenek velünk, mindenki tegye a kezét maga elé és mindenki nézzen ránk! Aki megmoccan, azt azonnal keresztüllőjük! — mondja fenyegető hangon az egyik ávós és hogy nyomatékot adjon a szavának, nagyot csap a tenyerével a géppisztolya agyára . Úgy látom, ez lesz a másik három ávós parancsnoka, tizedes. Mert négy ávós ül velünk szemben a kocsi farában. Kettőnél géppisztoly, kettőnél puska, a fegyvereket állandóan ránk szegezik. Felzúg a teherautó motorja és gyors iramban megindulunk. Megfeszítem minden idegemet, hogy figyelhessem, merre megyünk. Oldalra semmit sem látok a ponyvák miatt, de a velünk szemben ülő ávósok hátrafelé is eltakarják a kilátást. Csak élőiről szivárog be a ponyva résein valami fény. Tudom, hogy balra fordulunk, tudom, hogy a Budapest- Miskolc-i műúton haladunk, kelet felé. Most valamennyi fény az ávósok felől is beszűrődik, ebből meg tudom állapítani, hogy valahol Kerepes község határában járunk. Kis idő múltán elfogynak a fények, tehát megint lakatlan részen haladunk, nyilvánvalóan Gödöllő felé haladunk. Az útról sehol sem térünk le, ezt érzem a kerekek egyenletes súrlódásából s ha fordulnánk, észrevenném a testünk hajlásából, de érzem magunk alatt a síma betonutat is. Megint fények jelennek meg a kocsi hátulja felől. Bent lennénk már Gödöllőn? Nem, ez nem lehet, Gödöllő messzebb van. Egyébként is jól ismerem a gödöllői utat, s tudom, hogy Gödöllő előtt van egy nagy emelkedő és az emelkedő után pedig egy igen éles hajtűkanyar. Ezt még nem értük el, hiszen ezt észre kellett volna vennem. Lehet, hogy csak egy másik jármű lámpája világított be.

Érzem, hogy a kocsi sebessége csökken, a vezető alacsonyabb sebességre kapcsol, majd megállapítom, hogy az út emelkedik. Igen, most érkeztünk el a hajtűkanyarhoz, előbb balra, majd jobbra fordul alattunk a jármű s haladunk tovább egyenesen előre, Gödöllő irányába. A kocsi hirtelen fékez, majd megáll, szinte a rakodótér hátához ütődünk a hirtelen fékezés miatt. A velünk szemben ülő ávósok valamit morognak egymásnak s tüntető mozdulattal megigazítják a ránk szegezett fegyverek csövét. Felesleges mozdulat, hiszen mozdulni sem merünk. Miért mozdulnánk, mi értelme volna bármilyen felesleges mozdulatnak. A szemünkbe villanó fegyvercsövek annyira megbénítanak bennünket, ahogy a kígyó szeme a zsákmányul eső madarat. Minden meggondolatlan akció a biztos halált- 57 -