Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

Az első gondolatom az volt, hogy valamilyen munkára visznek bennünket. De akkor minek ez a katonaruha? Munkára elmehetünk a saját ruhánkban is. Még meg is spórolhatták volna így ezeket a most kiosztott ruhákat. Nem, munkáról nem lehet szó! Nézem a társaimat, olyanok-e, akik munkára alkalmasak? Igen, a legtöbbünk fiatal, egészséges ember. Legfeljebb fizikailag és idegileg le van romolva. De az egyik sarokban felfedezem a féllábú bajtársunkat, aki a második világháborúban hagyta az egyik lábát. És mit keres itt ez a hatvan esztendős bajtársunk?

De hát hová vihetnek bennünket? Valamilyen katonai segédmunkára, segédszolgálatra? Emellett szól a katonaruha. Emellett szól a katonaruhánk ilyen feltűnő megjelölése. De miféle katonai segédszolgálatra vihetnének bennünket s hová? Tudtuk, hogy a koreai háború folyik, de annyit józan ésszel fel tudtunk mérni, hogy oda nem vihetnek bennünket. Ha kitört volna a háború a Szovjet és a nyugati hatalmak között, azt azért tudnánk, bármennyire is el voltunk zárva a világtól.

A Szovjetunióba vinnének bennünket? De miért? Van valamilyen különbség aközött, hogy a Szovjetunióban tartanak minket fogva, vagy a teljesen kiszolgáltatott Magyarországon?

És mindehhez, Tóth főhadnagy azt mondta, hogy szabadulunk.

— Emberek! Figyeljenek rám! — szólalt meg egy kis idő után Potecz százados. — Mindenki csak azt viheti innen magával, amit itt kapott! Értik? Csak azt, amit itt kapott! Mindenkit megmotozunk mielőtt elhagyja ezt a helyiséget, tehát semmi értelme sincs, hogy bármit is elrejtsen magánál. Ismétlen, mindent, amit nem itt kaptak, azt hagyják maguk előtt a padlón. Tudják, hogy nem szoktam tréfálni, tehát senki se hagyjon magánál olyan tárgyat, ami miatt kénytelen volnék megbüntetni.

Potecz százados a szokatlanul mérsékelt figyelmeztetése után várt egy kis ideig, majd a körülötte lévő ávósokhoz fordult:

— Bajtársak! Kezdjék meg a motozást!

Az ávósok, ezek a vad arcú fickók, elindultak a parancs végrehajtására. Minden sorra jutott egy. Én a sor közepén álltam. Ha ügyesen csinálom, talán sikerül még valamit eldugnom. De mit? Érdemes valamiért is kockáztatni azt, hogy kegyetlen büntetést szabjanak ki rám. Jól ismertem Potecz százados módszereit. Nemrégiben kaptam tőle büntetést, fogalmam sem volt, miért: hat hétig magánzárkán tartott és félkoszton. Hirtelen a fogkefém jutott eszembe, ami a nadrágzsebemben van elrejtve. Eddig nem is gondoltam rá, de most, hogy féltem az elrejtés miatti büntetéstől, csak erre tudtam gondolni. Éreztem is, hogy a nadrágzsebemben nyomja a combomat. Szinte kirajzolódnak a körvonalai a bőrömön. Az a benyomásom, hogy a köpenyemen keresztül is kidudorodik és mindenki azonnal észreveszi, mihelyt rám néz. Mit tegyek, hová rejtsem el? De már elő sem tudom venni. Most már hajlandó volnék arra is, hogy eldobjam. Pedig csak ezt az egyetlen tárgyat akartam megmenteni. Nem, már nem nyúlhatok a zsebembe, oktalanság volna, a figyelő ávósok azon- 52 -