Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

köpenybe is, s úgy éreztem magam, mintha egy középkori páncélba öltöztettek volna, alig tudtam a merevre festett ruhadarabokban megmozdulni. Amíg öltözködtem, magammal voltam elfoglalva, nemigen tudtam figyelni társaimra; de ahogy elkészültem, már meg tudtam nézni őket is. A korábbi halotti csendből lassan zúgás lett. Mintegy kétszázan lehettünk a teremben és mindenki igyekezett magára erőltetni a neki kiosztott ruhadarabokat. Persze, ez igen kevés embernek sikerült, hiszen csak úgy találomra dobták ezeket a darabokat elénk. Az emberek egymás között igyekeztek kicserélni a ruhadarabokat, bakancsokat, ezt pedig nem lehetett csendben lebonyolítani.

Az ávósok állandóan közöttünk járkáltak s figyelték minden mozdulatunkat. Ha valaki sokat kínlódott az öltözködéssel, vagy szidták, vagy gúnyolódtak vele.

— Na, vén csavargó, talán soha sem volt katona? Pedig igazán úgy néz ki, mint egy igazi generális, egy tábornok! Hiszen piros csíkot visel a nadrágján. Volt magának generális-nadrágja? Igazán büszke lehet, hogy ezt is megérhette!- Nem megy a lábára a bakancs? Hát vágjon le a lábából egy darabot! Úgysem kell az már magának, egy gödörbe láb nélkül is bele tudjuk hajítani!

— Nem tudja felhúzni a nadrágját? Hát akkor majd segítek! — és egy hatalmas rúgással ajándékozta meg a szórakozásra vágyó ávós az egyik idősebb társunkat.

így ment ez vagy egy óra hosszáig. Időközben figyeltem a bennünket őrző ávósokat is. Ismeretlenek voltak előttem, soha nem láttam őket itt a táborban. De volt valami más is, nemcsak ismeretlenség ezekben az ávós őrökben. Azok, akik eddig őriztek bennünket, nem voltak valamilyen nagyon szelíd emberek, de ezekről lerítt a gonoszság. Az első pillanatra is az látszott rajtuk, hogy végtelenül primitívek lehetnek, vad arcukról mérhetetlen gonoszság virított. Honnan szedhettek össze ennyi ember-söpredéket? Hol lehet az a mocsár, amiben ezek az emberszámba semmiképp sem vehető lények tenyésznek? Furcsa, hogy mindezeket hidegen szemléltem. A bennünket eddig őrző ávósoktól féltem. Okom is volt erre, hiszen végtelen mennyiségű rúgást, verést szenvedtem el tőlük az elmúlt esztendők során. Elég volt bármelyiket is megpillantanom, szinte hideglelést kaptam a félelemtől. S ezektől a vad arcú, durva fickóktól nem tartottam. Magam sem tudom, miért? Talán azért, mert engem még nem rugdostak össze, vagy azért talán, mert túl voltam a félelem egy bizonyos határán s nem érdekelt, hogy most még mi következhetik? Azért, mert éreztem, hogy valamilyen szándékuk van velünk, s most nem lehet az a legfőbb céljuk, hogy kínozzanak bennünket? De milyen szándékuk van velünk? Most kezdtem ezen gondolkodni. Mit akarhatnak tőlünk, mire használhatnak fel bennünket?- 51 -