Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

hogy a legveszedelmesebbeknek ítéltek szerepelnek rajta. Szabadulásról tehát szó sem lehet.

Előttem két ávós áll kézben tartott géppisztollyal. Hidegen bámulnak bennünket. Vagy nem érdekli őket az, ami velünk történik, vagy pedig egyáltalán soha semmi sem érdekli őket. Eszközök, vagy jóltartott állatok. Megfordulok, hogy lássam, kik várakoznak még a lépcsőházban, de erre a mozdulatra az egyik ávós őr meglódítja a kezében tartott géppisztolyt, amelynek csöve bordáim közé vágódik. Érdekes módon nem fáj az ütés, pedig a kemény fém igencsak kihorzsolhatta a sovány testemre feszülő bőrömet. Azonnal visszakapom a fejemet és bámulom a folyosó falát.

Mintegy félóráig várakozunk a folyosón. Az ávós tisztek lemennek a földszintre. Pár perc múltán újból hallom a már felolvasott neveket. Úgy kell beállnunk a sorba, ahogy a nevek egymás után következnek. Lassan megindulunk a földszint felé. Újabb félóra telik el, amíg leérünk. Az iroda bejárata előtt ugyanazok az ávós tisztek állnak, akik feljöttek értünk a szobákba. Mellettünk Füzessi László, az internált főbesúgó, a legelvetemültebb valamennyi között. Ugyanolyan hideg, gúnyoros az arca, mint mindig; ugyanolyan patkánykifejezéssel fordul felém, mint szokott:

— Na, hogy érzi magát, Sztáray, szabadulása előtt?

Nem válaszolok a kérdésére, érzem, hogy soha többet nem látom ezt az elvetemült, embertelen fickót. De nem tudom megállni, hogy észre ne vegyem, mennyire a Tóth főhadnagy kifejezéseit használja, mennyire az ő hanglejtését utánozza. így osztozik ő is a korlátlan hatalomban.

A lépcsőn álló ávós őrök bokarugdosással késztetnek bennünket a gyorsabb mozgásra. Igyekszem is mennél előbb lejutni a lépcsőn. Ahogy kiérek az udvarra, körülnézek. Az épület fala mellett szorosan, arccal a falnak fordulva, lehajtott fejjel és hátul összetett kézzel áll vagy harmincnegyven társunk. Holmijuk a hátuk mögött van lerakva. Az udvar pedig tele van géppisztolyos ávósokkal.- A többiek mellé állni! — adja ki a parancsot a tábor egyik civilruhás nyomozója.

Beállók én is a fal mellé. Szorosan az előttem lévő oldalához.- Húzódjon távolabb! — kiált rám a nyomozó s én eltávolodom a társamtól.

A többiek is beállnak a sorba. Rendkívül reménytelen lehet ez a kép, amit most nyújtunk. Ötven-hatvan ember lehorgasztott fejjel egy magas téglafalnak állítva és mögöttünk lövésre készen tartott géppisztollyal majd ugyanannyi ávós. Valamilyen akasztófahumor vesz rajtam erőt: Szép kis szabadulás! — gondolom. De nem merek megszólalni, pedig a mellettem álló társamhoz is volna egy-két szavam, szeretném neki is megmondani, hogy most már semmivel se törődjünk, nem érdemes. De nem akarom felhívni magamra az árgus szemmel figyelő ávósok figyelmét. Pedig minden félelmem megszűnt s valamelyik magyar költő verssorain-47 -