Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

gondolkodom, amelyik így szól: „Nekünk jó, mert már rosszabb nem lehet.” Fogalmam sincs pedig arról, mi előtt állunk. Jót aligha hozhat számunkra ez a nap. Ez a bánásmódból is látszik s abból, hogy szabadulásról beszéltek nekünk és most itt állunk a géppisztolyok fenyegetően vicsorgó csöve előtt a falhoz lapulva.

Előttem mozgás kezdődik. Ahogy egészen kicsit jobbra fordítom a fejem, látom, hogy már csak három ember áll a sorban előttem, észre sem vettem, hogy elvezették őket valahová. Még csak a lépésüket sem hallottam az egyébként csikorgó, kavicsos udvaron. Baj van az idegeimmel, — állapítom meg. De nem nagyon érek rá gondolkodni, mert a következő pillanatban nekem ütődik a baloldali társam és már én is megyek a fal mellett előre az előttem lépkedő három ember után.

— A cók-mókjukat talán majd én viszem? — kiált egy hang. Gyorsan felkapom a ládámat és megállók egy pillanatra, hogy körülnézzek. Látom, hogy tíz-tizenketted magammal vezetnek bennünket.- Mit bámul? Mindjárt a pofájába verek! A földet nézze s nyomás a többiek után! — üvölt rám az egyik ávós. Gyorsan behozom a pár lépés lemaradásomat s lesütött fejjel — esztendők óta ez az előírás részünkre — loholok a többiek után. Az épület sarka mellett balra fordulunk, majd végig megyünk az udvaron és befordulunk az úgynevezett „beszélő” szűk kapuján. Ennek az épületnek keresztezzük az udvarát, majd beérünk magába a helyiségbe. Nem tudni, mi okból, de a helyiség belseje felől üvöltve rontanak ránk az ávósok és visszazavarnak bennünket az udvarra. Ahogy megzavarodva körülnézünk, most látjuk, hogy az udvar egyik sarkában hatalmas halomban ruhák, ládák, dobozok vannak tarka összevisszaságban. Ugyanolyan szegényes holmik, mint amilyeneket mi szorongatunk. Nincs kétség, a korábban idehozott társaink cók-mókjai ezek. De nincs időnk tépelődni, megint elindulunk és beérünk a helyiségbe. A „beszélő” épület egyetlen hatalmas terem, amelynek az egyik sarkába terelnek bennünket. Idebent megint hallotti csend. Csak az ávósok csizmáinak kopogása hallatszik. És egy-egy vezényszó, vagy fenyegetés:

— Oda álljon! Maga, maga barom! Nem érti? Mindjárt kitaposom a belét! Nem tudja, hová kell állnia?

Honnan is tudná a szerencsétlen, megzavarodott ember, hogy hová kell állnia? Én sem tudom, csak állok megfeszített idegekkel és lehajtott fejjel.

— A csomagjaikat lerakhatják a földre! — szólal meg egy ismerős hang, Tóth főhadnagy hangja.

Magunk elé tesszük a csomagjainkat. Gyorsan megint körültekintek. A terem tele van emberekkel, akik előtt ugyanúgy le van rakva a holmijuk. Most újabb csoport érkezik a terembe, egyre szaporodik a számunk.- 48 -