Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

hat embert szólítanak elő. A lépcsőházban ávós őrök is lehetnek, ezek bíztatják gyorsabb mozgásra a kiszemelteket, akik élénken kapkodják lábukat a padozat kövén. Az idegeim végsőkig feszülnek. Pár pillanat lehet csak és nálunk olvassák majd fel a neveket. Belekapaszkodom az egyik emeletes prices oldalába, érzem, hogy halottsápadt vagyok: nemcsak a térdem remeg, reszketek mindenütt. De már nyílik is az ajtónk. Előbb Tóth főhadnagy jelenik meg az ajtónyílásban, utána Potecz százados, majd Princz őrnagy. Az őrmester kint marad a folyosón. Tóth főhadnagy kezében gépelt névjegyzék, az arcán édeskés mosoly. Csak a szeme olyan kegyetlenül rideg, mint mindig. Kedélyeskedve szólítja meg az egyik szobatársunkat:

— Na, Szakács, maga nem akar szabadulni?

— De igen, főhadnagy úr! — mondja bizonytalanul.

— Hát akkor szedje össze a holmiját, szabadul.

Társunk kapkodva nyalábolja össze a cók-mókját, Potecz százados, a táborparancsnok sunyi, ravasz mosollyal az arcán nézi a kapkodását.

— Sztáray Zoltán! — olvassa Tóth főhadnagy másodiknak az én nevemet.

Szó nélkül emelem fel a ládámat, veszem hónom alá a bekecsemet és beállók Szakács mellé, aki időközbne már az ajtó elé állott. Most már elmúlt az idegességem, nincs miért izgulnom, most már tudom, hogy valóban visznek. Visznek az eltűnt társaink után. Tóth főhadnagy egymás után olvas még föl vagy nyolc-tíz nevet. Ezek is mögénk állnak mihelyt összekapkodják a holmijukat. Majd mindnek hamuszürke az arca. Úgy látszik, ezt maga Tóth főhadnagy is észrevehette, mert igyekszik megint kedélyeskedni:- Na, ugye, ezt sem gondolták volna? Hogy ma szabadulnak? Látják,

és a szobában visszamaradok felé fordul — maguknak sem kell keseregniük. Innen mindenki szabadul. Előbb vagy utóbb, de szabadul.

Nem tudom levenni a szemem a mosolygó arcáról. Ördögi arc, amelyen ott villog a pokol minden gonoszsága. Félénk tekintetek szegeződnek ránk, egyik-másik társunk szemével int felénk. Tóth főhadnagy azonnal észreveszi:

— Mit integetnek egymásnak? Itt akarnak maradni a többiekkel? Senki sem szólhat egymáshoz egy szót sem! És ne integessenek! Maguk pedig — most felénk fordul — álljanak a folyosón a fal mellé!

Kimegyünk a folyosóra. A többiek dermedt csendben maradnak a szobában. Amikor beteszik mögöttünk az ajtót és kivonulnak az ávós tisztek is, akkor sem hallatszik belülről egyetlen hang sem. Sorra következnek a többi szobák. Most már a lépcsőházban halljuk, hogy ugyanazt mondják mindegyikben:- Na, ki akar szabadulni? — és olvassák a neveket. Ezek a nevek sokat mondanak számunkra. Ahogyan összeállították a névsort, látszik.- 46 -