Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)
1983-09-01 / 11. szám
mi lett a sorsuk. Egy bizonyos, szabadulásról szó sem lehet. Ennyire én is fel tudom mérni a helyzetet. Hirtelen határozott érzésem támad. Olyan határozott, hogy nem is tudok másra gondolni. Már nem találgatok semmit. Érzem, tudom, hogy engem is visznek. Hová? Ezt is tudom már, a többiek után. Tudom azt is, hogy még ma. Megint felkelek a ládáról, de már nem vagyok ideges. Még határozottabban érzem, hogy visznek. Figyelek a folyosó felé, de onnan csak nagyritkán hallatszanak léptek, egyéb hangot sem hallok. A prices felett elhelyezett ládáról leveszem a csajkámat, kanalamat, zsebre teszem a fogkefémet. Ez a legnagyobb kincsem. Igen, a fogkefémet mindenképpen megmentem. Akárhová is visznek, csajkát, kanalat kapok, de fogkefét nem. De hová tegyem? A nadrágom hátsó zsebébe? Nem találom elég megfelelőnek ezt a helyet, de nem nagyon van más választásom. Közben figyelek a folyosó felé: semmit sem hallok, de értelmetlen káosszá olvad társaim zsivaja is a fülemben. Valaki a szoba túlsó sarkában egy papírdobozban matat, erről jövök rá, mit is akarok cselekedni. A priccsről leemelem a takarómat, előszedem a pár holmimat tartalmazó kis ládámat. Belerakom a takarót, a csajkát és a kanalat. Majd az egészet átkötöm egy erős zsineggel. Előkerítem a báránybélésű bekecsemet, jó lenne, ha ezt meg tudnám tartani; vajon lehet-e? A társaim előbb értetlenül nézik, mit csinálok. De csakhamar mások is követik példámat és kezdik előszedegetni a cók-mókjukat. Ha nem látnám, akkor is tudnám, kik ezek. Itt mindenki be tudja magát sorolni éppen oda, ahová az Államvédelmi Hatóság regisztrálta. Azok szedelőzködnek, akik tudják, hogy velük nem bánik soha kesztyűs kézzel a sors, sem a hatóság. Az ávósokat kiszolgáló és a szobánkba közénk beépített besúgók nyugodtan ülnek a helyükön, hallgatnak és közömbösnek tűnő arccal figyelnak. Egyébként szó nem igen esik a szobában. Úgy tíz óra tájban hangokat hallunk a folyosó felől. Mintha neveket olvasnának fel egy listáról. Az ajtó mellé hívom a szomszédomat, tudom, sorstársam lesz ő is, s ketten hallgatózunk. Érdekes, hogy most hagyja ezt a szobaparancsnok, máskor semmiképp sem engedné meg. Valóban neveket hallok:- Nyeste Zoltán, Hertelendy Andor! — Majd nem értem a neveket. Később megint átszűrődik egy: — Okolicsányi Pál! Nem hallgatózom tovább. Feleslegesnek tartom. Biztosan tudom, hogy rövidesen az én nevemet is olvassák. Ahogy jönnek felfelé a lépcsőházból a hangok, úgy kezdek megint idegeskedni. Már a mi emeletünkön járnak. Megismerem a hangokat: Princz őrnagy, Potecz százados és Tóth főhadnagy hangját veszem ki, majd az épületparancsnok ávós őrmesterét. A neveket Tóth főhadnagy olvassa föl. Már a velünk szemben lévő szoba ajtaját nyitják, s egészen tisztán hallom a neveket, ebből a szobából- 45 -
