Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)
1983-09-01 / 11. szám
semmit sem ér, de a mindig éhes gyomor kínzó éhségét elnyomja pár pillanatig. Végre kinyílik az ajtó. — Nyomás — hallatszik a napos gyors mozgásra való nógatása. És mi teljes csöndben, sietős léptekkel járulunk a kondérelé, amelyből egyegy félliternyi löttyöt merít a szakács a csajkába. Mozognunk kell valóban, nincs idő a reggelivel való bajlódásra. Mégis akadnak társaink között olyanok, akik a lépcsőn felfelé haladtukban is szájukhoz emelik a párolgó folyadékot tartalmazó csajkát és egy-egy kortyot isznak belőle. A szobánkba visszatérve, mindenki csendben marad. Olyan ez, mint valamiféle istentisztelet: áldozunk a követelőző gyomrunknak. Nyílik megint az ajtó, a napos kiált: — Szobaparancsnokok az iroda elé! Egy pillanatra még nagyobb lesz a csönd, majd feszülten figyelünk az ajtó felé, ahol eltűnik a szobaparancsnokunk. Hátha egy-két hangot el tudunk kapni és azokból következtethetünk arra, miért hívják a szobaparancsnokokat. Az arcokon látszik, hogy most erre gondol mindenki. Senki részére sem létezik most más kérdés, csak ez. Milyen újabb megszorításokat jelentenek be? Megint motozás lenne? Efféle gondolatok száguldoznak valamennyiünk fejében. Egy biztos, ilyen szobaparancsnokhívásból jó soha nem származik. Negyedóra múlva érkezik vissza a szobaparancsnokunk. — Azonnal szobarend! Senki sem mehet ki a folyosóra! A feszültség kissé feloldódik, de csak egy pillanatra. Mindenkin látszik az újra előtörő idegesség. Az én szívem is hangosabban és gyorsabban kezd dobogni, szinte hallom, ahogy a torkomban ver. A térdemben enyhe remegést érzek és bizonytalan léptekkel megyek vissza a fekhelyemhez, hogy rendbe szedjem. A szobában kínos csend honol, csak a szobaparancsnoknak hangja hallatszik időnként. Beülök abba a sarokba, ahol egy ládán már hónapok óta szoktam csendben maradni. A szívem továbbra is idegesen zakatol. Milyen nap is van ma? Teszem fel önmagámnak a kérdést. Kiszámítom: október 25-e. Igen, október 25-e, 1951. október 25-e. Több, mint két esztendeje vagyok rab. Ebből félévet töltöttem az Államvédelmi Hatóság pincéjében, egy esztendeig rendőrök vigyáztak rám itt, a kistarcsai internálótáborban és egy félesztendeje megint az ávósok tartanak rabságban. Magam sem tudom, miért követem végig gondolatban ezt a két esztendőt. Mintha számot adnék valamiről. Miért? Érzem, hogy valaminek történnie kell ma. Ez a nap nem olyan, mint a többi. Ideges vagyok, nem tudok ülni a sarokban. Felkelek a ládáról és egy-két lépést teszek a parányi szabad helyen. Majd megint visszaülök. Mi lesz, vajon mi lehet? Hetek óta tűnnek el emberek a táborból. Hol reggel, hol napközben, hol pedig este visznek el öt-tíz embert. Az ávósok azt mondják, hogy ezek szabadulnak. Mi tudjuk, hogy ez nem igaz. De hová viszik őket, mi történik velünk? Semmi támpontunk sincs ahhoz, hogy kitaláljuk.-44-
