Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

Furcsa ez a szem nélküli látás. Különösen azért, mert egy időben több irányba is látok. Mintha egy dombornyomású térképet figyelnék, amelyen emberek mozognak egy még furcsább közegben. Képtelen volnék ezt a közeget meghatározni. A sötétségnek és a tábor kerítését sűrűn megvilágító villanylámpák fényének, meg valami örökké szorongató érzésnek a keveréke. Határozottan csak egyet tudok erről: azt, hogy áthatolhatatlan. Úgy érzem, hiába dugnám ki az ablakon a kezem, visszanyomná azt a sűrű, páncélkemény anyag, amiben csak a bennünket őrző ávósok mozoghatnak.

A levegőtlenség egyre nagyobb lesz. Igaz, csak este nyithattuk ki az ablakokat egy rövid negyedórára. A húsz négyzetméteres szobában ötvenketten alszunk az emeletes priccseken egymás mellett. Egy emberre alig jut valamivel több, mint egy köbméter levegő. Az az érzésem, hogy ha volna gyufám, hiába igyekeznék meggyújtani. Csak az emberi tüdő és szív végzi, úgy-ahogy örökös funkcióját, kifacsarva a levegő minden szemernyi oxigénjét.

Lassan, nagyon lassan telnek az órák. Nem, nem az órák, hanem a percek. Hiszen már megint őrségváltás van, tehát hat óra. Igen. az órák, a napok és az esztendők mennek itt sorjában egymás után, csak a percek múlnak nehezen. A perceket érzem örökkévalóságnak. Olyan egyformák és reménytelen várakozás telíti valamennyit.

Hat óra. A lépcsőházból s a folyosóról semmi nesz sem hallatszik, mégis lassan-lassan mozogni kezdenek az emberek. Az elnyűtt takarók alól karok bújnak ki és kígyózó mozdulatokat végeznek a fejek fölött. Mint valamilyen misztikus, keleti ima karmozdulatai lennének. A hangzavar, ami eddig csendnek tűnt, egyre élénkülő zajjá változik. Lassan mindenki felébred, de a vackán feküdve marad. Felkelni csak akkor szabad, ha a szolgálatos napos bejelenti az ébresztőt és felgyújtja a lámpát. Mert már október végén vagyunk és reggel hat órakor még sötétség van. Hallom már a napos lépteit is.- Ébresztő! — kiált be és felkattintja a villanykapcsoló gombját.

Legszívesebben az ablaknak ugornék, hogy kinyissam, de ezt nem

lehet. Rohanok a mosdóvályúhoz, hogy jusson számomra is egy húsz centiméteres rés, ahonnan vizet meríthetek a tenyeremmel. Itt a levegő is jobb valamivel. A magamra kent hideg víztől is felfrissülök és gyors ütemben kezdek öltözködni. Velem együtt még ötvenegy társam. Halk, de ideges és ingerült szavak hallatszanak innen is, onnan is. Mindennapos jelenetek ismétlődnek meg, már azt is tudom, ki, mikor kezdi és mit fog mondani, vagy morogni a foga között.

— A reggeliért — ordít be újra a napos a folyosóról.

Az emberek egy része már ott is áll az ajtó előtt, kezükben egy-egy edény, csajka. Mereven nézik az ajtót. Csendben, várakozva. Tudom magamról, már szájukban érzik a keserű, de mégis meleg, vagy legalábbis langyos pótkávéból készült reggeli ital ízét. Tudják, hogy tápláléknak- 43 -