Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

SZTÁRA Y ZOLTÁN

Recsk felé

(Részlet a szerző rövidesen megjelenő dokumentum-kötetéből)

Arra ébredek, hogy a halántékomat valami rettenetesen feszíti és éles fájdalom járja át a homlokomat. A torkom teljesen kiszáradt. Kapkodok a levegő után. A helyiségben nehéz, savanyú bűz terjeng és minden porcikámmal érzem, hogy a tüdőm nem kap elegendő oxigént. A szívem kétszer olyan gyorsan ver, mint egyébként szokott. Kellemetlen nyomást érzek a gyomrom táján. Anélkül, hogy látnám vagy kitapintanám, tudom, hogy a mellettem fekvő társam könyökétől származik. Lassan, óvatosan megfordulok, úgy, hogy megszabaduljak a nyomás alól. Mozdulatomtól a másik oldalamhoz préselődő baloldali társam is megváltoztatja fekvési helyzetét, hanyatt fordul. Ettől azután kibírhatatlan módon préselődünk össze. Úgy érzem, a csípőmön ezernyi hangya nyüzsög, pedig csak a vér kezd visszatérni ereimbe. Végül is ettől ébredek fel egészen.

A szobában félhomály van. A fény a kerítés mentén elhelyezett villanyégőktől származik. Ezeket nem látom, hiszen mélyebben vannak az ablakainknál, de egyébként sem látszanának, mert az ablakok áttetsző, fehér festékkel vannak bekenve, hogy a helyiségben élők ne láthassanak ki.

Valami egészen furcsa csend uralkodik itt. A szorosan egymás mellett fekvő emberek lélegzése, horkolása és időnkénti ideges köhögése összeolvad egy egészen semlegesen ható hangzavarrá, amit a fülem szinte nem is érzékel. Ez számomra csendet jelent. Már csak azért is, mert teljesen kikapcsolom, amikor előbb igen gyenge, majd erősödő, egyenletes lépteket hallok kívülről.

Hajnali négy óra, állapítom meg magamban. Most váltják az őrtornyok őrszemeit. Pontosan tudom, hol járnak. Most éppen a főkapu előtt fordulnak el, hallom, hogy az első őr kiválik a többi közül és a korlátba kapaszkodva mászik fel a kapu melletti őrtorony létráján. Hirtelen éles kattanás hallatszik. Soha sem láttam, mégis tudom, hogy a felénk irányított gépfegyver závárzatát próbálta ki az őr. A többi továbbmegy. Az egyik valamit mesél, de nem hallom jól, mit. Egy-két vastag, rekedt nevetés belevegyül a mesébe. Már hallom a következő őrtoronyból jövő éles kattanást is. És egymás után valamennyit. Hat őrtornyot tudok így hajnalonként megfigyelni. Pedig háttal fekszem az ablaknak, amelyen úgysem látnék keresztül. A fülem pótolja a szememet.

Időnként tudomásul veszem, hogy ebben vagy abban az őrtoronyban a másik oldalra fordult a korlátra könyöklő őr, vagy azt, hogy időnként átkiált valamit a szomszédjának.- 42 -