Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)
1983-09-01 / 11. szám
kérdezni tőle! De hogyan mondhattam volna neki „hátha meghal”, mikor minden gondolatával az életbe kapaszkodott, élni akart; midőn kevés, világos percében csak két dologról beszélt: egyik a Pax Romana-kongresszuson tartandó előadása volt (mert megígérte és „még sohasem szegte meg ígéretét”), a másik az anyagi gond, hogy „vajon, mennyibe fog kerülni a kórházi kezelés, hogyan fogja azt kifizetni”. Az utolsó napokban bevittem a postáját, s fel próbáltam olvasni neki pár dolgot, aminek — gondoltam — örül. De fáradtan legyintett „majd máskor”. Pár nappal halála előtt ötvenezer frank (!) érkezett postaszámlájára. (Látott-e ennyi pénzt együtt valaha épetében?) Kiderült, hogy tízévi nyugdíját fizették ki neki visszamenőleg, midőn bevallotta (megvan a francia nyelvű levél), hogy — megváltoztatta életkorát —, tíz évvel többet dolgozott, mint kellett volna. Ötvenezer frank — a halálos ágyon! Mennyit lehetett volna abból utazni, hány könyvet lehetett volna kiadni! Az utolsó novelláskötet, melynek a ,,Holnap-holnapután-tegnap előtt" címet adta, teljesen kész. Még mottót is találtam hozzá az 1983. februári naptárjegyzetekben: ,,A holnapban reménykedem, Holnapután — reménytelen, Tegnapelőtt legszebb nekem. ” Egy cetli papíron — latolgatva —, a címek, évszámok, terjedelem... Árajánlatot is kért már különböző nyomdáktól. A szöveg újragépelésével, tisztázásával foglalkozott utolsó pillanatig. Az „Old merry story"még benne volt az írógépben... * Nem tudom elhinni, hogy Tibor nincs többé. Hiába nyelte el — nemzetiszín zászlóval letakart koporsóját — szemem láttára — a fekete föld... Hányszor kértem tőle tanácsot a SM1KK és a magam ügyeiben! Mindent tudott, mindenkit ismert („használati utasítást” adott az éppen utamba került emberekhez), mindig készségesen és haladéktalanul rendelkezésemre állt. Ezt a hű és megbízható barátot nehezen fogom nélkülözni! Néha este felhívom — még működő — telefonját, s szívdobogva hallgatom a hosszú, hasztalan csengéseket: hátha... hátha az egész csak rossz álom, amiből fel lehet még ébredni! Hátha egyszerre felveszik a vonal másik végén a kagylót, s megszólal a barátságos, kissé rekedtes hang: „Évike, mi újság?” Egyik, legutolsó munkája az én verseskötetem átnézése volt. — Csak nagyon halványan, ceruzával írom oda megjegyzéseimet, hogy kiradírozhasd őket, ne kelljen mindent újra legépelni. — mondta akkor, s többször is hozzátette: Nem kell elfogadni tanácsaimat. Csak ha egyetértesz velük! A kéziratot visszakapva, nagy buzgón nekikezdtem — legalábbis az általa hibátlannak ítélt versek esetében — kiradírozni a rövid „szép”,- 15 -
