Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)
1983-09-01 / 11. szám
A vézna és korán kopaszodó, de meleg, — mélytekintetű fiatal tanár, majd dramaturg — a világ sértései elől menekülve —, álomvilágot teremtett magának, s ebben az álomvilágban élt haláláig. Életrajzában szinte mindent megváltoztatott: születési évét, helyét, rokonságát... Címlistájában, levelei közt, például hiába kerestem a legendás unokafivért, Jean Jacques-ot aki — „diplomata” lévén —, szüntelen utazgatott, s egzotikusnál egzotikusabb helyekre vitte magával a szegény, csóró írót; aki könyvei kiadási költségeinek egy részét is fedezte. — Fedezte-e? Létezett-e egyáltalán? Vagy csak azért állították — statisztaként! — a háttérbe, hogy hivatkozni lehessen rá? Szegény Tibor, mindig büszke volt sportteljesítményeire, a „több kilométeres” úszásokra... Az orvosi papírok, igazolványok tömege azonban azt bizonyítja, hogy szinte állandóan beteg volt, fiatal kora óta, rendszeres kezelésre szorult, s valahogy hozzá is szokott már ehhez az állapothoz.... Leleteinek tára orvosi szakkönyv tartalomjegyzékével felér! Szobanövényeit (a sokindájú, lila kaktuszokat és csenevész pálmákat, melyeket csak hébe-hóba, ha öntözött) ,.gyerekeinek " nevezte. Igaz, volt (és van) egy fia Németországban, akitől azonban nemcsak fizikailag, de lelkileg is elszakadt. Fényképe azonban itt áll az íróasztalon; Kristóf! S most derült ki, hogy unokája, sőt dédunokája is van, volt (lenne, lett volna) fia első házasságából. A féltékeny német feleség (meny) soha nem engedte hozzá a kislányt, aki — így — nem is ismerhette nagyapját... Mennyit panaszkodott, hogy a szomszéd lakásból áthallatszik a zaj, nem tud tőle dolgozni. Most csend van. Még a vekkerórák is sorra megálltak. Rádiót alig hallgatott, televíziója nem volt. Csak írt, írt apró, kusza betűivel (négy-öt nyelven idézve leveleiben!) minden lehető papírra - margó nélkül. Jégszekrényében kétfrankos „készételek” melyekre csak forró vizet kell önteni ahhoz, hogy „ehetők” legyenek. Ezeken, ilyeneken élt — borzasztó takarékosan. Csak utazásokra és könyvekre költött. * Több mint két hétig feküdt a kórházban — élet és halál között. Minden nap bementem hozzá, bár rendszerint meg sem ismert. Hörgött, artikulálatlanul beszélt... én meg csak álltam, álltam mellette, a steril zöld köpenyben, tanácstalanul, szomorúan. Március 13-án telefonáltak az intenzív osztályról, hogy halálán van, már csak a szív-, tüdőgép működteti szervezetét. A magyar pap — aki a márciusi ünnepélyre jött le Zürichből —, feladta neki az utolsó kenetet. (Ha nem is járt gyakran templomba, hívő keresztény volt. Minden kéziratát az ,,In nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti, Amen"— bejegyzéssel kezdte.) Másnap, hétfőn, csodálatosan magához tért. Három napon keresztül értelmesen lehetett vele beszélgetni, s elkezdtünk gyógyulásában reménykedni... Nem kellett volna. Talán sok mindent meg lehetett volna még- 14 -
