Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

tíz kiadást ért el, tizenkét nyelvre fordították. Nem szólva itt a tartalmáról, mert a „Rozsdatemető” megannyi párbeszéde, homerikus jelzői. Pék Mária, a proletár anyakirályné alakja, drámaian nyitvahagyott befejezése ugyan bevésődött emlékezetünkbe. Vajon miért hagyták el akkor a szerzők a „Les Choses” tartalmi ismertetését? Úgy vélték talán, hogy Perec regényének vékonyka mesefonaláról nincsen sok mondanivaló? Bármennyire is eredeti a párbeszéd mentes elbeszélőmód: a szereplők és az író háttérben maradása, — éppen a „Rozsdatemető” szomszédságában — el kellett volna mondani, miről van Perec könyvében szó. Nevezetesen arról, hogy egy fiatal, félbemaradt iskolázottságú házaspár örökké a ’dolgok’, a ’holmi’ után vágyódik; ami a kirakatok mögött fénylik, az tölti be képzeletüket. Kenyerüket piackutatással keresik; házról házra járnak és azt kérdezik: szereti-e ön ezt a főzelékkonzervet... mosógépet... Foglalkozásukban különös irónia bujkál: ha hőseink mégis elvégzik az egyetemet, a mosógép helyett talán a ,,Rozsdatemető”-ről, vagy saját regényükről faggatják ki a közönséget? Tevékenységük ilyen magas polcra nem ért, belső világuk egy felületes esztétikumban rekedt meg. Abbahagyva a piackutatást, más munkával próbálkoztak sikertelenül, majd egy bordeaux-i állástól remélik sorsuk jobbrafordulását. A vasúton, reményteljes kedvükben apéritifet rendelnek, az ebéd azonban, melyet az elegáns Wagon Lits felszolgált, ízetlen volt. E sorsterhes szimbólummal végződik a ’saját történetük’, melyet a szerző szerint ’nem kerülhettek el’.

„A két figura kudarca cselekvőképességük hiányának következménye” — jegyzik meg szerzőink; nem ugyan az elmaradt ismertetés, hanem már a kérdőívválaszok mérlegelése után.

„Perec könyve azért regény s nem szociológia vagy közgazdasági elemzés, mert ezt a mechanizmust nem elvont struktúrájában, hanem két emberi lény tudatában és sorsában ábrázolja. De azért szociológiai regény, mert ebből a két emberből semmi mást nem ábrázol, mint ennek a mechanizmusnak működését és következményeit.”

Vajon lehet-e az ilyen regény — éppen Fejes könyve árnyékában — valóban jó elbeszélés — kérdezném, bár nem szeretnék a hatszáz kérdezett mellett még magam is beleszólni. Annyi bizonyos, hogy ez a százoldalnyi szenvtelenül odavetett párosarckép aligha rokon a „Rozsdatemető” gazdag epikus anyagával. Szerzőink azonban nem késnek indoklásukkal, amint a kort: a hatvanas éveket jelölik meg közös nevezőnek.

Két tudós hat esztendős bizonyára idegölő fáradozását, a bonyolult kutatási anyag 530 oldalnyi prezentálását nehéz volna pontról-pontra követni. Megjegyzendő mégis, hogy statisztikájuk feldolgozásának akadt egynémely eredménye, ami — ha akaratlanul is — szomszédol az általános lélektannal, politikával (hiszen Magyarországról és Franciaországról van szó) és mi több, magával az irodalommal. Akadnak magától értetődő megjegyzések, minthogy az olvasó másképpen azonosul a hazai, mint az idegen regény szereplőivel, akiket sztereotípiákban lát, nem egyediségükben. Aligha hízelgő s annál elterjedtebb tévhitek, nevükben a francia kérdezett deresre húzza a ’balkáni’, a ’szláv’ népet, hiszen Hábetlerék nem is akartak sötét nyomorukból kijutni, stb. Jónéhány magyar kérdezett pedig Perec hőseit bélyegzi ’elkényesztetett semmirekellőknek’. A magyar értelmezés tengelye a jólét, a franciáké a szabadság eszménye — így a szerzők, azután hogy lemérték a „Les Choses” válaszanyagát. Már irodalmilag érdekesebb szempont árnyal egy megjegyzésükben, miszerint „A francia olvasók krónikaként olvasták a 'Rozsdatemető’-t, melyben az alakok individualitása elmosódik, a magyarok regénynek, értelmezési módjuk az egyénekre vonatkozik.” És talán méginkább az észrevételben, hogy „a francia válaszokban halmozódnak a melléknevek...” — mintha mégis a nyelv segítségével szeretnék a szóbanforgó társadalmat részletesebben interpretálni”. Meglepő eredményük, hogy a francia kérde- 123 -