Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

Colátokhoz, és ahhoz a nemes tipográfiával előállított inscriptióhoz, mely sokáig díszítette a Nemzeti Múzeum falát:

EZ KRÉTA ÍRÁS

Itt kell külön kiemelnem, hogy Lukácsy kitűnően ragadta meg az anyag antikból népibe, népiből modernbe való bujkálását. Ez áll elsősorban az Ámor Nagy Kópé, és az Űtonálló Erosz fejezetek bő és jól válogatott anyagára is. Az Ovidius válogatás kitűnő (ezt iskolában kellene tanítani, egyetlen módja a latin visszahozásának), a népi költészet egyenessége és még Csokonay szókimondása is józanítólag hat, annál is inkább, mert a tizennyolcadik század felvilágosult érzékisége után jövő prüdéria jóidéig nálunk teljesen elhomályosította ennek a nemes tradíciónak érvényességét; (itt, ebben a fejezetben, hervadhatatlan érdemeid vannak Kuksi, és az hogy a kommentárok, analízisek, a történet megvilágítása olyan angolosan elegánsan pongyola, tapintatos, és ugyanakkor tárgyhozhü, nagyon is biztosítja a könyv kitűnő színvonalát. Különvéleményem csak a Szappho négysoros ideillesztésében lenne, talán utolérhetetlenül légies érzékiségében felülmúlhatatlan). Igen kedves olvasó, a költészet témája lehet az isteni szerelem és a földi szerelem mellett (és alatt) az érzéki szerelem is, hogy a firenzei neoplatonista filozófus Ficino elcsépelt kategóriáit használjam. Ez talán a legösszefogottabb és legmerészebb fejezete a könyvnek: hézagpótló. (Nem lehetne ezt egy önálló, jól illusztrált könyvvé fejleszteni??!) Most látom, hogy elfelejtkeztem Szent Ivó dalairól, az iszákos költészet fejezetéről beszámolni, de azt itt felhozott példák főleg a közismertek lennének. Annyit azért meg kell jegyeznem, Kakuk, hogy kihagytál két fontos goliárdikus jelenséget (legalább megemlíthetted volna őket) a Missa Potatorum-ot azaz az Ivók Miséjét (potatores az evangélium pastores-i helyett) és a nagy goliard, Goliard Vallomásai-nak Névtelen Főköltőjét, aki a máig is érvényes sorral ajándékozott meg bennünket: Tates versus facio quote vinum bibo: „olyan versetírok én, bort, amilyet innék”. A fűzfaköltészet és fűzfaköltők, sőt az inspirációjuk nyomán fakadó dús költeménylugas is alapos fejezetet kapott. Ezt csak helyeselni lehet. Bravó, Kuksi! Az egyik főforrás itt a most már országos méreteket öltő Abody Gyűjtemény (Abody Béla, alias „Béluska”), és ez így van rendjén. A fúzfaköltészet ugyanis rendkívül fontos irodalmi-társadalmi funkciót töltött és tölt be: a mindenkorú korizlés karikatúraszerű kifejezését. Meglepőnek tűnik, de az 1960-as években egy Lisznyai Kálmán nevű szabadságharcos p'etőfiutánzó sokkal de sokkal népszerűbb volt mint Arany, népszerűbb magánál Petőfinél is. Korunk verhetetlen fűzfapoétája, Szittya Attila Bendegúz több rigmussal is képviselve van. Méltán. Bár még így is hiányoltam kollektive kedvenc strófánkat, mely volt kormányzónkat tárgyalja ellentengernagyi minőségében, így, pótlólag:

Szájában a Szivara,

Alatta a Novara,

Hát maga kicsoda?

A könyv elmés futtatásai kissé lelassulnak a finisben, a LÍRA MUTATVÁNYOSAI-ban. Nem csoda. Itt lényegében a költészet-irodalom szorosabban értelmezett műhelytitkairól van (lenne) szó és az anyag eléggé egyenetlen. Az Ismétlés Öröme komoly problémákat tárgyal, az itt megpendített kérdések (a litánia, ráolvasás, a középlatinból átszármazó felsorolás stb.) egy kisebb egyetemi szemináriumot is elszórakoztathatnának vagy félévig. A népi források szerepe külön tantárgy. A Betűk Tánca (Anagramma-vers. Az akrosztichontól a kronosztichonig. Régi és új ábécédáriumok) megint a mesterség játékos oldalát hangsúlyozza. Úgy szintén a Silabizálunk. De az Alakváltó Versek-tői kezdve a helyzet gyökeresen megváltozik. Ez a recenzens, Kuksi, kénytelen arra a konklúzióra jutni, hogy talán az utolsó fejezet anyaga nem tartozik szorosan a könyvhöz. A köl120 -