Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

harmóniáig. Makáma. Rímtékozolás. Rím-különcségek. Mit tud még a rím? ANTIKBÓL ÉLŐ AVANTGARDE. Tótágast álló világ. Nonszenzációk. A láncáról letépett szó. A verssor alkonya?

Az ember mindig a tartalomjegyzékkel kezdi, és ez, mint mindig, ebben az esetben is bevált. Ez a kivonatos tartalomjegyzék ugyanis kitűnően illusztrálja Lukácsy András (alias Kuksi alias Kakuk) szándékát, mely nem más mint a költészet játékos-komoly irodalmi alnövényzetének alapos bemutatása. Erre a bemutatásra nagy szükség van, annál is inkább, mert ez az iskolai tananyagból érthetetlenül kiszorult, padalászorított, irodalmi polgárjogot nem, vagy csak alig nyert anyag jobban beletartozik kultúránkba, mint ahogy azt velünk, eredetileg, elhitették. Miután sikerült ezt a hivatalosan hangzó komoly paragrafust idevésnem, talán nyugodt lelkiismerettel tudom Kuksi monumentális kompendiumát fesztelenebből is tárgyalni. Annál is inkább, mert — és ezt a recenzens elemi tisztessége diktálja — kénytelen vagyok itt rögtön az elején közölni, hogy a szerzővel nyolc évig jártam egy osztályba (ebből az utolsó négyet különböző ürügyeken, bridge, ping-pong, tenisz, irodalom) iskolautáni-iskolaalatti szeánszokra vesztegettünk,' csöveskedtem nála, sőt mi több, együtt érettségiztünk az Abody-féle paranojás — exhibicionista felvonulások standard koreográfiájából. Kitűnő Rilke fordításainak és „Krudyskodunk” című sajnálatosan idáig közre nem adott, kortörténetijelentőségű regényfejezetének is változatlanul nagy híve vagyok. Ezek után: sine ira et studio.

Szóval, Lukácsy mindjárt a könyv elején demonstrálja hogy ez az anyag: a. komplex, b. több síkon is kapcsolódik az úgynevezett „magas” irodalomhoz, c. hogy a legjátékosabb formának és formai-tartalmi játéknak is lehet — sőt van is — komoly oldala.

Bevezetőnek itt van a „Kiment a ház ablakon / Benne maradt a vénasszony / kötelet kötött a hátára / Úgy ballagott a vásárra” szövegének és különböző variációinak ötoldalas analízise, mely lépésről lépésre kiteríti előttünk ennek a nonszensz versnek belső logikáját s megmagyarázza azt is, hogy szexuális jelentése már-már mitológiai erejű kultúrrétegekbe nyúlik vissza. A különböző stílusköntösöket magukrakapó költők belső és külső kényszerének sokrétűsége szintén teljes dimenziójában bontakozik ki példái nyomán. Az úgynevezett alpári műfajok: a paszqillus, gyalázkodó diákkrónika, — valamikor nagy és egészséges műfaj volt — a költők és költőcskék csatája — mely azt hiszem azóta dívik mióta csak költők, versfaragók élnek — : a persziflázs, a paródia, kiéneklés (ellentétben a megénekléssel) műfajai rendre terítékre kerülnek. A tréfás vagy egyenest sírt — (halottat) — gyalázó fejfa — (sztélé) — költészet korunk egyik legfontosabb költői műfaja is gazdag hagyományra tekinthet vissza: a hálátlan utókor gyakran csak így tudta bosszúját leróni. Persze a kőbevésett, fábafaragott utolsóítéletek helyett itt az élőbeszédes hagyomány uralkodik most. A híres kétsorosak — Jékely Zoltán művelte ezt a genret legnagyobb kedvvel — talán nagyobb teret is megérdemeltek volna a könyvben, valóban egy egész corpusra tartanának igényt. Annál is inkább, mert jónéhányukban igazi költői gyöngyszemek rejtőznek. És jónéhányának becézgető hangneme bizonyítja, hogy a műfaj, végül is, teljes önállóságra tett szert. Illusztrálásul álljon itt egy kedves kétsoros, Szentkuthy Miklós (Fityó) irodalmi epitáphja:

Itt nyugszik Szentkúthy-Pfiszterer Nem a sír, Joyce nyelte el.

Az alkalmazott költészet reklámverseinek bányájában izgalmas márvány és arany erekre bukkant a szerző, (hatalmas lappangó területekre adtál impaszt, Kuksi és most ült!): ezeknek a rigmusai szolgáltatják az alapot a népszerű grafittikhez, az antik hagyományukat büszkén fitogtató vécéfeliratokhoz, a lépcsőházi kar- 119 -