Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

getlen nemzeti államban, az emberi szabadságjogok birtokában valósulhat meg, és a szovjet agresszió ,,történelmi tévedés” volt. Ez az ellenforradalom elleni utolsó nyílt és nyilvános tiltakozás. Válaszul a rezsim az írókat „ellenforradalmároknak” bélyegezte meg és január 17-én ideiglenesen felfüggesztette, majd három hónappal később véglegesen beszüntette az írók Szövetségét. (179. o.)

A vidéki városok

A korábban megjelent művek Budapestre összpontosítottak. Lomax kiegyenlíti a mérleget és beszámol a vidéki eseményekről is. Szeged, Győr, Miskolc, Pécs és Salgótarján eseményei elevenednek fel a könyv oldalairól. Lomax figyelmeztet, hogy egy hónappal a második szovjet agresszió után, december 7-én Salgótarján volt a legvéresebb eseményeknek a színhelye. Szovjet tankok és az új kádárista titkos rendőrök géppuskái nyolcvannál több munkást megöltek és 200-nál többet megsebesítettek. Csakis ilyen véres terorral tudta Kádár ebben a proletár városban megszilárdítani az ellenforradalmi rendszert. (91. o.)

A többi városok forradalmának elemzésében a legrészletesebb a győri események leírása. Lomax megsemmisíti azt a mítoszt, hogy a győri vezetők ellenforradalmárok, vagy a Nagy Imre kormány vetélytársai kívántak volna lenni.

Bibó István Államminiszter és gondolkodó

Ahogy Nagy Imre szerepét helyesen és rokonszenvvel tárgyalja a szerző, ugyanilyen módon fordul a Bibó kérdéshez is. Jól tudott tény, hogy Bibó István november 4-én a kormány tagjai közül egyedül maradt a parlament épületében és jegyzéket küldött az amerikai követségre és jól fogalmazott tervet a magyar kérdés megoldására. Bibó mint bölcs államférfi belátta, hogy a magyarság megmentése érdekében kompromisszumra van szükség. Megfogalmazta a demokrácia és szocializmus szintézisét, a nacionalizmus és kommunizmus kibékítését és annak a reménynek adott kifejezést, hogy összebékíti a magyar nemzetet mind a kommunizmussal, mind a Szovjetunióval, végtére is egyiktől sem szabadulhatunk meg.

Mindezekkel a gondolatokkal és javaslatokkal Bibó éppen úgy, mint Nagy Imre ábrándokat kergetett. A magyar, cseh és szlovák, valamint a lengyel események mind azt igazolják, hogy a Szovjetunióvaljóhiszemű kiegyezésre nincsen mód. Szovjet mintájú államban demokrácia, békés reformokkal nem valósítható meg. Egyetlen rab nemzet sem válhat valóban szuverénné mindaddig, amíg a Szovjetunió gyámsága alatt áll. A gyámság eltörlése az egyetlen út a szabad társadalom felé.

Ellenvélemények Lomax tételével szemben

Mégis, Nagy is és Bibó is azt remélte, hogy a demokrácia szintézise a szocializmussal, a magyar nemzettudat szintézise a kommunizmussal és a szovjet barátsággal lehetséges a szovjet birodalmon belül, az 1945-1947-es koalíció felelevenítése révén. Lomax kifogásolja Bibó és Nagy ilyen törekvését és amellett tör lándzsát, hogy a munkástanácsok vonala, a szociális forradalom volt az egyetlen út a siker felé. Vádolja a forradalom vezetőit, hogy nem ismerték fel a tömegekben rejlő hatalmas forradalmi erőt és nem értették meg azt sem, hogy a forradalom által teremtett új struktúra, nem pedig a régi felelevenítése és toldozgatása hozhatta volna csak meg a végső sikert. „Éppen ellenkezőleg, a forradalom csak akkor teljesülhetett volna be, ha a régi politikai intézményeket mindenestül félresöprik és a tömegfelkelés új társadalmi struktúrái lépnek helyükre. Csak akkor lett volna képes ellenállni a szovjet megszálló erők és a magyar bérenceik ellenforradalmi rohamának.” (175. o.)

Ez az egyetlen hely ahol az olvasó kénytelen ellentmondani Lomaxnak. A hibátlan logika itt megtörik. A szerző tévedése azonban tiszteletreméltó és azt is

111 -