Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

mondhatnám, hogy szeretetreméltó. A forradalom iránti megbecsülése, a munkásságban és intézményeikben való hite úgy elsodorja Lomaxot, hogy elfelejti, Magyarországon alig tizenegymillió ember él. Ha mind fegyvert fogott volna akkor is letepert volna bennünket a szovjet agresszor. A „mérséklet kudarca” tanulságainak levonására helyesen figyelmeztet Lomax (226. o.), de hogyan képes azt hinni, hogy azáltal a szervezet által, amit a munkásság létrehozott, egy „maximális” megoldás révén, meg tudtuk volna verni a szovjet csapatokat? Nem, erre nem volt lehetőség! November 1-én, amikor a második szovjet agresszió megindult és 4-én, amikor a fegyveres támadás megkezdődött, a magyar népnek nem volt más választása, mint egyszálig meghalni, vagy elfogadni Kádárt.

Az is furcsa, hogy Lomax annyira ellenségesen nézi Nagy Imre és Bibó törekvését arra, hogy a szocializmust elfogadó 1945-1947-es politikai pártokkal koalícióra lépjenek. Még a legradikálisabb munkás és diák szervezetek is több pártrendszert akartak. Ezt az egész könyv során híven el is ismeri a szerző. Milyen más pártról lehetett 1956-ban szó Magyarországon, ha nem a tradicionális 1945- 1947-es pártokról? Demokrácia természetesen azt jelenti, hogy minden személy, csoport, társadalmi osztály, világnézeti iskola kezdeményezhet politikai pártot. De 1956-ban semmi másféle többpártrendszerről nem lehetett szó, mint arról, hogy a tradicionális demokratikus pártokat újjáélesztjük. Általános titkos választással a magyar nép döntött volna, arról, hogy melyik pártot akarja melyiket nem. Van-e új pártra szükség vagy nincs. A hagyományos pártok olyan értelmű elvesztése, mint ahogy Lomax elveti őket nem tükrözi helyesen sem az 1956-os véleményeket, sem az akkori politikai realitásokat.

A tanulmány jelentősége

Csupán ez a két pont az, ahol véleményem Lomaxéval ellenkezik. De itt is, mint már írtam, tisztelem Lomax véleményét, amit részéről bizonyosfokú szeretetreméltó szenvedély is méllyé tesz. Egyébként a könyv a végső konklúzióig remek. Lomax úgy véli, hogy a magyar forradalom szelleme tovább él, nem csupán mint az „intézményesített politikai elnyomás és kizsákmányolás rendszerét fenyegető kísérlet, hanem mint eleven mintakép és ihlet azok számára, akik egy teljesen új, de egyszersmind a demokrácia és szocializmus legértékesebb eszményeit egybekapcsoló társadalom megalakulásán munkálkodnak.” (226. o.)

A könyv a magyar olvasót elkerülhetetlen lelkiismeret vizsgálatra készteti. Ha nemzetünk ilyen csodálatos tettel a világ figyelmének ismét központjába került, megtettük-e minden nap magunk is a nemzet iránti kötelességünket? Tudnunk kell, hogy nemzetünknek két életbevágó kérdéssel kell szembenéznie ma. Otthon a nemzet és a magyar kultúra túlélése az egyetlen kérdés. Vajon nemzetünk a szovjet „kort” éppen úgy túléli-e mint a török „kort” és a Habsburg „kort” túléltük, egészséges teremtő szellemével és életerővel. Ehhez azok, akik emigrációban élnek kevéssel tudnak hozzájárulni. E kérdés a Dunamedencében fog majd megoldódni. Hiszem, hogy lesz egy pillanat a történelem során mikor a magyar nép ügye még egyszer a világ ítélő széke elé kerülhet, ahol 1956-al ellentétben a világ talán tehet is valamit. Minél jobb lesz hírünk abban a történelmi pillanatban, annál nagyobb lehetőségünk lesz arra, hogy a magyar ügyet végre egyszer tárgyilagosan ítéljék meg és igazságosan intézzék el a nagyhatalmak.

Bill Lomax, ez a fiatal angol szociológus nem tett mást, mint megírta az igazat, helyesen elemzett, a szintézise is tökéletes és ezzel jóhírünket öregbítette.

Király Béla- 112 -