Szivárvány, 1983 (4. évfolyam, 11. szám)

1983-09-01 / 11. szám

de amikor leültünk, társalgás-nyitó, barátságos mosolyra fakadt. A mosoly hiányzott Lukácsnál. Szinte mindent tudott rólam, ami személyem jelentéktelen volta miatt akkoriban érthetetlennek tűnt. Csak jóval később világosítottak fel, hogy efféle vezető pártfunkcionáriusok látogatóik nevét előzetesen elküldik a titkosrendőrségnek, mely részletesen informálja őket az illetőről. Eleinte Amerikáról és ottani, idősebb barátaimról — Fényes László, Ignotus, Jászi Oszkár, Kéri Pál, Vámbéry Rusztem — folyt a szó. Lukács mindegyiket ismerte és mindegyikről volt egy-egy lekicsinylő megjegyzése vagy jelzője; ha nem néki, úgy feleségének, ki velünk ült.

Miután az asszony kiment, Lukács a szocialista realizmust ajánlotta figyelmembe, nevezetesen, hogy író-költő írjon kora legfontosabb politikai-társadalmi kérdéseiről, az embert „szociális összefüggései teljességében” ábrázolja stb. Mindez dühbe gurított. Egyrészt, mert úgy tudtam, hogy Lukács nem állhatja a szocialista realizmust. Másrészt, mert rádöbbentem, hogy hová jutottunk. Arisztotelész hozzáértéssel és alázattal tanulmányozta a hellén drámaírók és költők műveit, hogy ebből az esztétika szabályait megállapíthassa; most viszont Sztálin meg Zsdánov, kiknek irodalomról-költészetről a leghalványabb fogalmuk sincs, napiparancsba foglalják, hogy az író mit írjon és hogyan. A következőkben Lukács, mintha csak Moszkvából kapott volna utasítást, Koestler támadásába lendült át. Mihelyt módom volt, közbevetettem, hogy nem értem polémiáját. Elébb a szocialista realizmust állította követendő példának, most pedig a Darkness at Noon-1 támadja, holott Koestler korunk legfontosabb társadalmi-politikai kérdéséről, a szovjet forradalomról és következményeiről ír és hősét, Rubasov-Bukhárint a maga teljességében, lelki-testi és társadalmi relációban ábrázolja. Lukács nem válaszolt. Pár semleges mondat után, habár nem udvariatlanul, beszélgetésünk végét jelezte.

1950 nyarát mint az ÁVO foglya az Andrássy út 60 pincéjében és kihallgatószobáiban töltöttem. Már előzetesen számtalanszor eszembe jutott, amit Koestler a szovjet mindennapokról írt, mert mindez megelevenedett köröttem. Itt nemcsak a terror atmoszférájára, az emberek állandó eltűnésére gondolok és a reménytelenségre, hanem többre: a rossz ételek és csapnivaló italok ízére a garaton, a katasztrofális közlekedési, lakás és munkaviszonyokra, amikor a mosoly lehervadt az emberek arcáról és amikor mindenki igyekezett a szürkeségbe olvadni, mely körülvette, noha jól tudta, hogy lehetetlen, mert folyton figyelik; vagy akár a társadalmi formák és örömök végéről, amikor az ember félt beszélgetni, barátaival összejönni, szórakozni, miközben pihenésre sem maradt ideje avagy volt módja és egyetlen öröme maradt, a szeretkezés.

A börtönben mindez folytatódott, ahogy Koestler írta. Az eszeveszett vádak (imperialista kém, fasiszta cikkek szerzője, titóista, trockista, klerikális, összeesküvő, fegyveres felkelés szervezője) korántsem értek váratlanul, mert a Darkness at Noon-ban is szerepelnek; nemegyszer tudtam Koestlerből, mi lesz kihallgatom következő kérdése vagy mit érzek majd egy óra múlva, ha visszavisznek cellámba és rámzárják az ajtót. A déjà vu lidérce állandóan kergetett és azóta is velem maradt, ha erre a három hónapra gondolok, mert nem tudom már megmondani, mit olvastam Koestler könyvében, mit éltem át és mit láttam, hogy úgy mondjam, duplán. Élesebbek a különbségek is. Elsősorban, hogy Ivanov és Gledkin, Rubasov kihallgatói, a maguk módján és barbár keretükön belül, értelmes emberek — az értelem nem erkölcsi kategória — az én kihallgatóim pedig szellemileg alacsonyrendű, tökműveletlen és brutális lókötők. Ezen mindvégig bosszankodtam, mert maximális megalázásomnak tekintettem, holott tudhattam volna, hogy Koestler, csakúgy, mint Dosztojevszkij; Raszkolnyikov vizsgálóbírójában, nem állíthatott hősével szembe kisstílű szadistákat, hanem kénytelen volt, a regény- 101 -