Szivárvány, 1982 (3. évfolyam, 8. szám)

1982-09-01 / 8. szám

í

— Lehetne jobb! Ma még kipergetem ezeket a viasztáblákat, — de amit mostantól fogva gyűjtenek a méhek, azt nekik hagyom télire, — motyogja az öreg és Borókát figyeli összeráncolt homlokkal.

— Szobájába tettem a doboz szivart.

Az öreg arca földerül.

— Köszönöm, Erzsébetke.

— Volt-e dögvész a tyúkok közt?

— Volt bizony! — válaszolja elégedetten. Dögvész, jégeső, veszettség, disznókolera mindig földerítik az öreget. Egy okkal több a világot szidni.

— Sa lába? Fáj-e sokat?

Thurzó bácsi születésétől görbe lábát ó-formára nyomorított egy igen fájdalmas csúz. Vasbotja nélkül egy lépést sem tudna tenni.

Sikításra rezzenünk föl. Boróka szája elé kapja a kezét. Arcán fájdalmas fintor. A Thurzó bácsi nyakán sétáló méhecske őt csípte meg.

— Mutasd, — nézem felém tartott kis pracliját. Szemlátomást dagad a keze. A daganat közepén a méhfullánk fekete pontja.

— Nem megmondtam, — dünnyögi az öreg. — Ma haragosak a méhek. Dörzsöljék be diófalevéllel.

Magamhoz ölelem a síró gyermeket. Érzem egész testében reszket.

— Nem történt semmi, — vigasztalom. — Nem első és nem utolsó méhcsípésed. Diófalevelet teszünk rá, félóra múlva azt sem fogod tudni, hol csípett meg.

Kövér könnyek potyognak szeméből ahogy előrehajol és szandáljának orrával megpiszkálja a döglött méhecskét.

— Meghalt, mert benned maradt a fullánkja, — magyarázom a gyereknek.

— Ez is! Ez is vissza fog jönni, mint a többiek! — mondja zokogva.

Megrökönyödve nézek rá.

— Mit beszélsz, Boróka?

— Mindegyik visszajön, midegyik! — kiált föl sírva a kislány és kiszalad az üvegházból.

Tanácstalanul egymásra nézünk az öreggel.

* * *

Egy fatönkön ülünk a birsalmafa alatt. Elizát nézzük, az öreg kerti lovat, ahogy körbe-körbe jár a kút körül. Forgatja a locsológépet.

Boróka méhcsípésén diófalevél. Zsebkendőmbe bugyoláltam megdagadt kis kezét. Nyári fények zivataroznak a kertre. Méregzöld levelek közt lángolnak a paradicsomok. Világít a vajpaprika. A fejeskáposzták úgy szikráznak, mint fehér csillagok. Édes, csípős, fűszeres, keserű szagokban úszunk, — miközben az öreg ló, láthatatlan szálakkal gúzsba köt minket. Megadó fejtartással, lassú lépteivel rójja a neki kijelölt egyforma utat. Vak. Mert ahhoz, hogy erre a végnélküli körforgásra kényszeríteni lehessen egy lovat, — vaknak kell lennie...- 8 -