Szivárvány, 1982 (3. évfolyam, 8. szám)

1982-09-01 / 8. szám

illető országon belül kisebbségben van, tehát fennmaradása beavatkozást, vagy legalábbis állandó gondot kíván. " Láthatjuk: Bibó ezen a ponton úgyszintén realistább volt nem csak a Sztálin-vezette szovjet külpolitikánál, hanem mindazoknál a nemzetközi erőknél is, amelyek a világ üdvét tárgyalóasztaloknál kialkudott övezetek létesítésében keresték. Azért használom a „realistább” szót, mert elképzelése a kölcsönös érdekek kiegyensúlyozott és valós mérlegelésének gyümölcse; ezzel szemben a megvalósult realitás: a vonalzóval fantasztikusan kettéosztott Európa józan ésszel rémlátomásnak hat: egy szinte minden zugában megszállt és világpusztító fegyverekkel agyonzsúfolt földrészen élünk, három és fél évtizednyi úgynevezett békeidőszak után. Bibó 1945-ben még megengedhette magának, hogy realista legyen, mert a valóságnak ez az irreális történelmi tendenciája csak körvonalaiban rajzolódott még ki. Ezért hangsúlyozhatta folyvást úgy a félelem tárgyi megalapozatlanságát, hogy közben állandóan nyitva hagyta későbbi aktualizálódásának lehetőségét. Egyrészt megállapítja, hogy a proletárdiktatúrától való félelmet inkább a kommunista párttaktika váltja ki, mint a Szovjetunió, mésrészt mégis kétségtelen, hogy számos kommunista vallja a legteljesebb őszinteséggel a magyar függetlenségi gondolatot. Az igeneknek és nemeknek ez a kiegyensúlyozott egysége bizonyítja: Bibó mindennél inkább félt attól, hogy a valóság a félelem útjain fejlődik majd tovább; ezért nem akarta a félelmet baljós helyzetképpel növelni; de mivel az volt az álláspontja, hogy „semmi nem veszedelmesebb, mint aktuális problémákat realizmusnak álcázott politikai gyávaságból kimondatlanul hagyni", ezért a taktikázás szempontjait félrelökve egyforma erővel fejtette ki egyrészt a félelem okait és veszélyeit, mésrészt a bizalomra buzdító meggondolásokat is.

Lukács György helyesen ismerte fel, hogy a félelem melletti érvelés az erősebb. Ezért nagy határozottsággal állapította meg: „...a Bibó által előtérbe állított, félelem a proletárdiktatúrától csak a propaganda-eredmény, vagy legfeljebb a politikai élet felszíne, mert hiszen éppen azok, akik ezt a tömeghangulatot létrehozni igyekszik, a legjobban tudják, hogy a proletárdiktatúrának ma semminemű aktualitása nincs. ” Az aktualitás tagadásában tehát megegyezik Bibó és Lukács; de míg Bibó azért hozza szóba a problémát, hogy segítse elreteszelni a félelem megvalósulásának útját, addig Lukács a probléma puszta felvetésének tagadásával objektíve a félelem valóra válását segíti elő. Mondhatjuk: a saját koncepciója ellenére, hiszen tudjuk róla, hogy ebben az időben a szocializmus felé vezető népi demokratikus út híve volt. Persze ha eltűnődünk ezen a népi demokratikus perspektíván, félő, hogy éppen azt a Lukácsot kell az utópizmus hibájában elmarasztalnunk, aki a vita során Bibót ruházta fel ezzel a minősítéssel. Népi demokratikus átmenet ugyanis 1945-ig, vagy akár mindmáig kizárólag pártprogramokban létezett, és még soha valóra nem vált. (Ezzel a fejlődési úttal egyébként az Egyesült-84-