Szivárvány, 1982 (3. évfolyam, 8. szám)

1982-09-01 / 8. szám

Államok sem rokonszenvezik, mint ezt az Allende-kormány sorsa bizonyítja.) Lukáccsal szemben persze ismét felvethető, hogy mennyiben hihetett szovjetunióbeli tapasztalatai után a népi demokratikus út lehetőségében? Elképzelhető-e, hogy gyanútlanul vállalta — pártja szószólójaként! — saját koncepciójának hirdetését? Azt viszont semmiképp sem mondhatta meggyőződéssel, Bibóval vitázva, hogy ,,a szektásoknak semmi, de semmi befolyásuk a kommunista párt vezetésére nincsen. ” Lukács régóta és nagyon jól ismerte Rákosit, Gerőt, Farkast és Révait, és — talán ez utóbbi kivételével — igen kijegecesedett, elítélő véleménye volt róluk. Amikor tagadta a szektások párton belüli befolyását, csak hogy a proletárdiktatúra veszélyének irrealitását bizonyítsa, abba a hibába esett, amelyet 1968-ban a sztálinizmussal kapcsolatban ő maga ítélt el: felfogását, perspektíváját taktikai szempontoknak rendelte alá.

6 Nem fejezhetem be tűnődéseimet egy morális kicsengésű utó-fejtegetés nélkül. Kétségtelen, hogy a két rendkívüli intellektus vitája Bibó István szellemi győzelmével és mindkettőjük praktikus vereségével ért véget. A győzelem teljességét nem csak az jelzi, hogy a Bibó által feltárt válságtünetek a katasztrófáig éleződtek a következő években, hanem az is, hogy — mint Szabó Zoltán írta a Londonban kiadott Bibó-tanulmánykötet előszavában — 1956-ban gyakorlatilag olyan második koalíciójött létre,,,amelyet Bibó már 1945 végén kívánt volna a demokrácia védelmében.” A valóság tehát Bibó értelmében óhajtotta volna korrigálni ballépéseit. Bibó intellektuális győzelmének oka nem nagyobb felkészültségében, hanem írói álláspontjának magasabbrendű moráljában rejlik. Ha nevéből fogalmat fabrikálnék, ezt a fogalmat így definiálnám: bibóság az, ami a magyar közéletből 1919 óta hiányzott és hiányzik. A közélet struktúrája ugyanis nem tűrte és nem tűri el az ilyen ember tartós jelenlétét. De amikor magasabbrendű morálról beszélek, akkor semmiképp sem szeretném annak a Lukács Györgynek az erkölcsi számláját megterhelni, akinek adósa vagyok, amióta gondolkodni tudok. Lukács morális vereségét nem személyes megfontolások idézték elő: életét, biztonságát bármikor kockáztatta meggyőződéséért, mégpedig nem csak elvben, hanem gyakorlatban is. Anyagi, pozicionális előnyök nem vonzották. Erkölcsi vereségét a Bibó-vitában — és nem csak ekkor — az a fajta szellemi szolgálat okozta, amelyet szintén önként vállalt, amikor 1919-ben a kommunistákhoz csatlakozott. A mozgalom felfelé ívelő szakaszában a morális pátosz csúcsaira jutott el; a sztalinizáció és a bürokratizálódás korában viszont a szolgálat már nem saját felelősségére, hanem fegyelemre épült. Noha ezzel a megváltozott helyzettel is sikerült azonosulnia, de már csak öncsonkítások árán. A hűség, ez a szép erény, értelmi módosuláson ment át, ahogy a hűség tárgya is módosult. Ez a módosulás nem hagyhatta érintetlenül Lukács György intellektuális teljesítményét és ennek erkölcsi kipárolgását. Minthogy azonban ezt-85-