Szivárvány, 1982 (3. évfolyam, 8. szám)

1982-09-01 / 8. szám

utasításra adott rendőrpofont helyeselnie kellett volna, végső soron azokat is, amelyekben esetleg ő maga részesül majd. Lukács természetesen nem jutott el idáig; pedig az ő gondolkodói rangjához jobban illett volna a folyamat könyörtelen végiggondolása. Az igazi nagy Lukács-rejtély az, hogy miként tudta felfüggeszteni a törvények fölött álló rendőrségről sok kínnal megszerzett tudását, mégpedig pontosan olyan mértékben, hogy az erőszakszervezetek forradalmi szerepéről szóló doktrínát jó teoretikus lelkiismerettel, a végső következmények végiggondolása nélkül alkalmazhassa.

^ Még egy hasonlóképpen fontos — és szerkezetileg is sok hasonló•J ságot mutató — ellentétről szeretnék beszélni: a vitázó felek proletárdiktatúrával kapcsolatos álláspontjáról. Elöljáróban ezúttal is le kell szögeznem: az említett terminológiát a hagyományos értelemben használom, akárcsak ők. Olyan uralmi rendszerről beszélek, amelynek vallott célja a szocializmus majd a kommunizmus felépítése, és ezt a célt egy elit diktatúrájának útján, felülről lefelé épült, lehetőség szerint maximálisan egybehangolt adminisztratív, gazdasági és politikai szervezetek segítségével óhajtja megvalósítani. A proletárdiktatúra — ebben a felfogásban — a maximálisan kifejlesztett államiság keretei közt fejlődne át a szocializmusba, és ki tudja, talán tovább is. E koncepció gyakorlati folyományaképpen a proletariátus 1956-ban azt a benyomást keltette, hogy nem értesítették arról, miszerint ő van hatalmon. Amikor Lukács 1945-ben a forradalmi folyamat kellős közepén érezte magát, akkor e totális államiság perspektíváit érzékelte, és úgy vélte, ennek az államiságnak a szocialista mivoltáról elsősorban a magántőke ellenőrzése majd államosítása gondoskodna. Bibó viszont a maga népforradalmi felfogásával időszerűtlennek érezte az ilyen radikális változtatást. Utólag megállapítható, hogy ha a magántőke megsemmisítésének perspektívája haladó volt is, a végrehajtás módja csöppet sem volt forradalmibb, mint bármiféle abszolutizmus intézkedései; így hát következményei sem voltak forradalmiak, nem gyakoroltak felszabadító hatást a felszabadítottak öntudatára.

Bibó István a magyar demokrácia válságának fő okát a félelemben látja. A magyar demokráciát szerinte ,,kétféle félelem gyötri: fél a proletárdiktatúrától és fél a reakciótól." A proletárdiktatúrától való félelem a reakció táborát erősíti, és viszont, így hát a két önmagában véve veszélytelen mumus elhatalmasodik és halálos fenyegetéssé válik. Bibó nyomatékosan hangsúlyozza; a proletárdiktatúrától való félelemnek az adott pillanatban nincs reális alapja. A Szovjetuniónak inkább áll érdekében, hogy a szomszédos országokban eltérő berendezkedésű, de bizalmát joggal élvező, stabil többségre támaszkodó kormányok alakuljanak, mint hogy olyan uralom kerekedjen felül amelynek „politikai rendszere a Szovjetunióéval azonos, vagy hozzá köze! áll, azonban az-83 -