Szivárvány, 1982 (3. évfolyam, 8. szám)

1982-09-01 / 8. szám

lásokról szóló lelkesült tudósítások, és az ezekben résztvevők apatikus, közönyös, akaratbéna hangulata között. Lukács a forradalmiság elegendő kritériumának tartja, hogy ha valamely célkitűzés objektív tartalmát tekintve forradalminak mondható. Ha valamely kisebbségi csoport államhatalmi szervekre támaszkodó, erőszakos akcióval akar ilyen célt elérni — mert a tömegek az adott pillanatban nem mozgósíthatók kellő mértékben —, akkor ez természetesen módosítja az állam és a lakosság viszonyát, a kényszerintézkedések jellegét stb., de magának az akciónak a forradalmi jellegét nem. Bibó úgy véli, hogy ez a hagyományos bolsevik forradalom-koncepció felidézi és a tébolyig fokozhatja a válság egyik legnyomósabb okát: a félelmet a proletár diktatúrától. E felfogásbeli különbség határozza meg a rendőrség szerepéről vallott eltérő nézeteiket. Ha nincs forradalmi helyzet, akkor a rendőrségnek szakigazgatási ágnak kell lennie, és fokoznia kell a bizalmat a társadalmi berendezkedés iránt; ha viszont forradalom van, akkor a rendőrséget harci eszköznek kell használni mindenki ellen, aki a társadalmi fejlődés másfajta elképzelésének híve; ekkor a rendőrség a koalíción belüli pozícióharc legfőbb eszközévé válik, és szerepet játszik abban, hogy felbomoljanak a kormányzó pártok közti együttműködés politikai és lélektani alapjai. Bibó szerint a rendőrség senkivel szemben sem szegheti meg a törvényességet; Lukács szerint igenis megszegheti az embereknek azzal a bizonytalan-körvonalú csoportjával szemben, amelyet reakciósnak vagy jobboldalinak bélyegez meg. De láttuk: válaszcikke elején Bibó tanulmányát is jobboldalinak mondta; így hát nem esik messze az a feltételezés, hogy végeredményben maga Bibó is rendőri eljárásnak — internálásnak, pofozásnak, sajátos vallatási módszereknek — volna alávethető. Ezt Lukács természetesen nem mondja és nem is gondolja; de mi a biztosítéka annak, hogy egy értelmesebb rendőrtisztviselő, Lukács e cikkéből nem juthatott volna ilyen következtetésre? Ezen a ponton tülekszik elő a legkínosabb kétely Lukács módszerének morális megalapozottságával szemben. Lukács ugyanis szovjet emigrációja során saját magának és barátainak a bőrén tapasztalhatta, hogy hová vezet, ha a bármilyen forradalmi elveket hirdető rendőrség törvényenkívüli helyzetbe, törvényfölötti hatalomhoz jut. önéletrajzi töredékében és az erről folytatott magnós beszélgetések során többször is hangsúlyozta, hogy a nagy perek idején — egyebek közt — azért maradhatott életben, mert „énnekem nagyon rossz lakásom volt, és ez is kevésbé gyakorolt vonzóerőt az NKVD embereire. " Nem valószínű, hogy 1945-ben kevésbé emlékezett volna erre, mint 1971-ben. Amikor Lukács — a maga félelmetes tapasztalatainak birtokában — megengedhetőnek tartotta Magyarországon a törvénytelen rendőri rendszabályokat, akkor lényegében azon az állásponton volt, hogy csak a jobboldali rendőrpofonok ítélendők el, de minthogy azt is tapasztalta, hogy a jobboldaliság, ellenforradalmiság stb. nem egyszer határozat kérdése, végülis minden párt-82-