Szivárvány, 1982 (3. évfolyam, 8. szám)

1982-09-01 / 8. szám

ziók is mozgatják, amelyek a történelmi pillanatban gyökeredznek. Ilyen illúziók nélkül vita nem is bontakozhatna ki. Ha például a minden ízében realista Bibó István tudta volna, hogy az övezet országainak sorsa — függetlenül a bennük kifejlődő demokráciák egészséges vagy válságos mivoltától — különféle világpolitikai megállapodások és fejlemények következtében eldőlt már, akkor feltehetően nem látta volna értelmét annak, hogy a demokrácia válságáról értekezzen. Válságról csak akkor érdemes a nyilvánosság előtt elemzően beszélni, ha esélyes az a perspektíva, hogy a válság — okainak feltárása és kiküszöbölése utján — megszüntethető. Bibó 1945-ben szerencsére nem láthatta még, hogy az általa zseniálisan leírt válságtünetek és ezek rendszerré kerekedő okai feltárhatók ugyan, de nem szüntethetők meg, mert bár maguk a tünetek és okok jórészt Magyarország belső fejlődésében gyökeredznek, megszüntetésükhöz azonban olyan nemzetközi átrendeződésnek kellene végbemennie, amelyet sem vitával, sem másképpen nem mozdíthatunk elő. Ha Bibó mindezt idejében látja, akkor most történelmi és nemzetpszichológiai önismeretünk, morális és politikai döntéseink lehetséges köre mérhetetlenül szegényebb lenne — Bibó életművének tanulságaival. Történelmi tapasztalatainkat tehát csak annyiban szivárogtathatjuk be e hajdankori vitába, amennyiben erre a vitázók érveinek és perspektívájának, a történelmi pillanatban gyökeredző pátoszának megítéléséhez szükségük van.

2 Bibó pátoszát jól jellemzi a mottóul választott idézet, mely valamennyi tanulmányának vezérszólama lehetne. Rögtön meg kell jegyezni, hogy a politikai hazugság elutasítása nála elsősorban és főképpen nem erkölcsi következmény, hanem politikai filozófiájának alkotóeleme. Hazudni nem azért nem szabad, mert az rút dolog, hanem mert a politikai hazugság következményei idővel végzetesekké válnak; mégpedig nem feltétlenül olymódon, hogy a hazudozókat szembesítik a saját hazugságaikkal — ez végülis üdvös folyamat volna —, hanem úgy, hogy a hazugságok az egész nemzet szellemi anyagcseréjének részévé válnak, és így a közösség képtelenné válik saját helyzetének és tennivalóinak reális felmérésére. Bibó Az eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című tanulmányában gondos alapossággal bizonyította be, hogy a kiegyezés hazugságainak elfogadása miként torzította el tartósan és szinte jóvátehetetlenül a magyar nemzeti jellemet. ,,A kiegyezéses, majd utóbb az ellenforradalmi magyar közéletben sem miniszter, sem községi jegyző, sem bankelnök, sem ipartestületi elnök, sem akadémiai elnök, sem tanfelügyelő nem lehetett olyan ember, aki döntő pillanatban nem volt hajlandó vagy nem volt képes egy rendeletben, egy fegyelmi határozatban vagy egy pohárköszöntőben magáévá tenni a közéleti hazugságoknak azt a rendszerét, melyen az egész közélet felépült. ” A közösségi hazugságoknak az a természetük, hogy rendszerré állnak össze,- 76 -