Szivárvány, 1982 (3. évfolyam, 8. szám)

1982-09-01 / 8. szám

és hogy e rendszert a vezetők és a vezetettek egyaránt elfogadják, mint a gépezet működésének feltételét. E hallgatólagos megegyezés tényéhez képest másodlagos, hogy mennyire sikerül az uralkodó propagandának és a különféle oldalakról beindított öncsalási mechanizmusoknak a külsőlegesen hangoztatott hazugságokat bensővé tenni, vagyis valamiféle felszínes, hisztérikus, „szuperrealista” vagy „irracionális” meggyőződés részévé avatni. Bibó 1945-ben úgy érezte — és erre jogot adott neki a régi államgépezet széthullása —, hogy áttörheti a közmegegyezésen alapuló hazugságok rendszerét. Tanulmánya, A magyar demokrácia válsága már 1945-ben ezzel a leltárral döbbenti meg olvasóit: ,, Magyarországon válságba jutott az országnak a megszállókhoz való viszonya. Válságban van a kommunista párt taktikája s a reakció és fasizmus elleni küzdelem. Zavar van a szocializmus körül és áthidalhatatlannak látszó ellentét áll fenn a demokrácia értelmezése s a forradalom szükségessége tekintetében. Válságban vannak a demokratikus koalíció összes pártjai és válságban az egész koalíciós kormányzás. Közvéleményünk politikai szemlélete újból végletessé vált, s ez a végletesség nem bökken vissza attól sem, hogy az ország külpolitikai egységét, európai elhelyezkedését kockáztassa. Ezek a válság legkritikusabb pontjai. ”

Lukács György pátoszát Bibóéval szemben az határozta meg, hogy a demokrácia védelmét azonosítja a Magyar Kommunista Párt történelmi stratégiájának, pontosabban az általa vélt (remélt?) pártstratégiának a védelmével. Nem mondhatnánk, hogy ez rárótt feladat volt: vezére feltétlenül bensejéből vezérelte. A fasizmus nemzetközi veresége után úgy érezte, hogy újból szabadon, a saját felelősségére nyilatkozhat meg a végre időszerűvé vált népfront-politika szellemében. Kevéssel halála előtt egy magnós interjú során így beszélt erről a korszakáról: „A 45 és 49 közötti időnek az a sajátossága, hogy mindent megengedtek nekem. A két munkáspárt ugyanis küzdött egymással tagságának szaporításáért, és itt különösen nagy szerepet játszott természetesen az intelligencia állásfoglalása. Ezért engedtek meg nekem mindent 45-től 48-ig, 49-ig. A Rudas-vita azon az alapon tört ki, hogy a két párt egyesült már, így hát a mór megtette kötelességét, a mór mehet, ennélfogva Lukácsra nincs szükség. ” A továbbiakban kifejti, hogy a Blum-tézisek óta volt egy szakadatlan irányvonala: az ideológiai kérdések demokratikus rendezése. Ezt Rákosiék az első időben látszólag akceptálták, mert használt a kommunista párt propagandájának; de ,, Rákosi és Gerő is tiszta utilitaristák voltak ebben, és természetesen megváltozott a véleményük, mihelyt Moszkvában megváltozott a vélemény. ” Lukács tehát Bibóval vitázva — a Blum-tézisek szellemében — a szocializmusba való népi demokratikus átmenet híve volt, a népi demokráciát pedig — mint a magnós interjúk során mondta — „demokráciából átnövő szocializmus "-nak tartotta, szemben azokkal, akik szerint „a népi demokrácia kezdettől fogva diktatúra, és kezdettől fogva a sztálinizmusnak az a formája, amivé a-77 -